Rászoktam, megszoktam, leszoktam

Utunk tervezési fázisában már sokszor gondolkoztam azon, vajon sikerül e leszoknom különböző kényszeres tevékenységeimről, úgy mint: porszívózás naponta több alkalommal ha meglátok egy hajszálat vagy egy morzsát a földön; naponta akár kétszer felmosni; 5 percenként törölgetni a konyhapultot; kávéfőző automata nélkül vajon leszokom e majd a kávéról; az állandó pakolásról és még sorolhatnám. Nos, jelentem, az új élet meghozta a sikert: a kávét leszámítva az összes kényszeremet elhagytam! :-) Sőt, a vártnál hamarabb tudtam a spanyolokhoz hasonló lazaságot átvenni (talán túl hamar???). Simán alszom 9-ig (mivel nem kell oviba-suliba rohanni); a boltban nem pakolom vissza a kosaram tartalmát akkor sem, ha ketten-hárman állnak előttem a pénztárnál (én ezt otthon simán megcsináltam nem egyszer :-D ), nem áll görcsbe a gyomrom akkor sem, ha az előttem lévőnek 5 percig tart a fizetés, míg előguberálja a centeket, sőt, ha én csinálom ugyanezt, nem jár a fejemben, hogy a pénztáros a háta közepére kíván - mert nem teszi (inkább elpakolja nekem a zacsiba a cuccokat, amíg keresgélek). Már sima legyintéssel elintézem, hogy az autószerelő megesküszik, hogy kedden megcsinálja a kocsimat, de még szombat reggelig sem történik semmi. Úgy érzem, jóval gyorsabban tudok idomulni ehhez a "tempóhoz" (?), mint sok, évek óta itt élő német: múlt héten ugyanis egy német srác kiborult az autószerelőnél, hogy miért áll már 3 hete a kocsija szétszedve, mire a szerelő röpke válasszal intézte el: "add el ezt az egzotikus négykerekűt, mert ehhez nem lehet alkatrészt kapni". Szegény kicsit kiborult ettől - azóta eltelt jó egy hét, a kocsi még mindíg ott áll.

Be kell valljam, a tenger az oka mindennek. Jótékonyabb hatással van a stresszre, mint bármi más. Igaz, nyomokban sem véltem magamon felfedezni mióta itt vagyunk, hogy bármi miatt ideges lennék, de a tenger napi látványa olyan szinten megnyugtat, mint semmi más. Fél óra lazulás a vizet nézve - és többet ér, mint bármelyik Elenium, Valeriana (azt hiszem ezek nyugtatók, de nem vagyok járatos benne :-) ); ráadásul garantáltan mentes bármilyen mellékhatástól. Max . függőség alakulhat ki, mert az ember innen el sem akar menni :-)

Nagy szerencse továbbá, hogy a gyerekek is rendkívül jól vették az akadályt, nincs honvágyuk, Linda pont annyira imádja a tengert és mindent, amit itt lehet csinálni, mint én :-) Éppen Patrik az, aki emlegeti néha a "másik otthont", mikor megyünk megint vissza, bár többnyire ez az ottmaradt játékok miatt kerül szóba, vagy ha jönnek-mennek a családtagok, barátok. Újra és újra bebizonyosodik, hogy sokszor mi szülők tartunk jobban egy-egy szituációtól, a gyereknek meg sem kottyan. Pár éve az óvodaváltástól féltünk, és akkor is utólag már nevettünk, hogy nem kellett volna túlparázni, a gyerek rugalmasabb mint gondolnánk. Persze én sem tanulok mindenből, mert most az itteni spanyol iskola-kérdésnél ugyanez a szitu: sorolom magamban az érveket mellette és ellene és én félek, hogy mi lesz, hogy fog beszokni, mikor lesznek új barátnők, hogy fog tanulni amíg egy szót sem ért.... Addig is amíg végre elhatározásra jutok, itthon gyakoroljuk a szorzótáblát: 7x5 az 35, Jancsi bácsi megdöglött :-D (előre is bocsánat, nem én találtam ki...... ).