Az "eperszedő" 3 hetes tábor valahol Berlin környékén az egyik legjobb élményem a gimnáziumból, ahova négyen mentünk lányok az osztályból és rémlik, hogy azért a fiúkkal gagyogtunk
A kétéves titkárnőképzőben már javult a helyzet, ráadásul egy fiatal lány tanította, érdekes volt, és ott már volt sikerélményem is, az egyik legjobb németes voltam. A második év végén középfokúzni kellett - akkor még csak Rigó utca létezett, de muszáj volt menni, csak úgy kaphattunk papírt a végzettségről. Az írásbeli jól sikerült, de a szóbelitől tartottam, gyakorlatilag az ijedtségtől alig bírtam megszólalni :-) Mivel a laborban nem ült velem szemben senki, így az maximális pontszám lett és így hajszál híján, de meglett a nyelvvizsga.
Persze, amikor kimentem Ausztriába aztán, akkor jöttem rá, hogy a nyelvvizsgapapír lópikulát sem ér és mindent tükröz, csak a tudásomat nem. Szó szerint alig tudtam megszólalni, meg persze a suliban annyira a nyelvtan helyességére koncentráltattak, hogy meg sem mertem szólalni.
Ebben az időben egy fordító srácnak dolgoztam, akit még a titkárnőképzőben ajánlott egy lusta osztálytársam, úgyhogy király életem volt, nem kellett fix időkben sehova bejárni és végül is nem mondhatom, hogy "főnököm" volt.
1995-ben jött a lehetőség, egy ismerősnél, hogy akarok e Bécsben dolgozni vendéglátóhelyen. Akartam, persze, nem haboztam, még fiatal voltam. Valamikor március 5-e környékén aztán szépen elbúcsúztam az otthoniaktól és kisírt szemekkel elindultam az ismeretlenbe. Egy ismerősünk vitt ki kocsival, aki kint dolgozott és hétvégente hazajárt.
Az első három napot szerintem végigbőgtem (amig dolgoztam, azt leszámítva :-D ), de aztán nagyon hamar sikerült feltalálnom magam. Rögtön lett autóm egy kis Citrom AX személyében, úgyhogy a közlekedés nem volt gond, itthon is rendszeresen vezettem. Kaptam egy lakást, az nem volt egy luxuskégli, de megbarátkoztam vele és szépen lassan berendeztem.
Az első években nagyon jól éreztem magam, élveztem a munkát, hogy sok emberrel beszélhetek, hogy magam dönthetek mindenben, javasolhatok. Nem éreztem magam soha idegennek, tudtam ismerkedni, a környéken persze mindenki ismert egy idő után, de mondjuk zavaró volt, hogy ha kicsit távolabb is járok akár egy üzletben, rögtön felismernek. Fél év munka után fél év pihenés jött, de az első két évben szereztem magamnak rögtön télre is melót, Jugoszláviából menekült magyaroknál, akik éttermet vezettek a közelben, úgyhogy mentem minden délben és este kihordónak :-) Nem szégyelltem, én nagyon élveztem, sok embert megismertem, rendőrségre, kórházakba jártam, vezetni mindig is imádtam, és nagyon jól lehetett keresni. Sokkal kötetlenebb volt így, mint egy fix helyre beállni-beülni, amit én nehezen viselek.
Aztán két év jó sok meló után elkezdtem utazgatni, már nem akartam annyira télen is végig kint lenni, többször mentem haza. Akkoriban nagyon sokan jöttek Jugoszláviából, alig beszéltek németül, és persze egyre több török is érkezett Bécsbe. Ez előbb-utóbb engem tökre zavart, hogy akárhova nézek, csak fejkendősöket látok, az üzletekből eltűntek az osztrák eladók. Igen, én is külföldi voltam ott és akkor, de úgy gondolom, hogy tudtam alkalmazkodni, megtanultam a nyelvet, kulturált normális emberként viselkedtem. Az iskolai osztályokat nézve a gyerekek döntő hányada már nem osztrák volt, hanem szláv vagy török származású. Én gyakorlatilag - már amennyire az osztrák vendégeink őszinték voltak - azért kilógtam a sorból és nem raktak egy lapátra velük.
Bécs sokat változott aztán, emlékszem még, amikor 1989-ben a határnyitás után először jártunk - ahhoz képest bizonyos értelemben már lezüllött kissé, függetlenül attól, hogy persze sokat szépült is.
Aztán 5 év után új kerületbe költöztem, lakásilag is, meg üzletileg is. Dolgozni mindig szerettem, de Bécset azért már untam, és bár most azt írják, hogy az egyik legélhetőbb város, nekem valahogy nem jött be.
Persze nagyon sokat adott nekem az az időszak - voltak előnyei és hátrányai egyaránt.
Egyrészt teljesen mást végeztem suliban, mint amit dolgoztam, így nem lett semmi gyakorlatom.
Megtanultam sok újat, teljesen magamra voltam utalva mindenben, nekem egyedül kellett megoldani problémás helyzeteket, sokszor a melóban is, privát életben meg főleg. De nem mondom, hogy nem élveztem, hogy saját magam ura vagyok és nem kell kihez alkalmazkodni :-) Viszont nagyon el is kényelmesíti az embert, hogy senki nem szól bele semmibe, mindent úgy talál másnap is, ahogy lerakta előző nap; nem hangos a tévé vagyis nem szól érte senki, oda megyek, ahova akarok és senki nem kéri számon, hol jártam :-)
8 év után örültem, hogy Linda születése majd otthon vár, és egyáltalán nem hiányzott Ausztria, szinte menekültem. 2003-ban jött az utánpótlás az üzletbe és visszamentem Magyarországra.
Szüleim szerint nem lett volna szabad, de én akkor nem bántam, mindenképp maradni akartam Magyarországon.
Sokat jártam Németországban is, de tudtam, hogy egyik országban sem akarok "végleg" maradni. Nekem a németek (nem mindegyik, de sok) nagyon vonalasak (Flögi most majd rámborítja az asztalt :-D), és néha már zavaró volt a túlzott precizitásuk. Ennek ellenére azért én is elég vonalas lettem az évek során, ott jött ki belőlem a rendmánia, azóta is pakolok nonstop. Néha nem értem a fafejűségüket és a rugalmatlanságukat, borzasztóan kötik magukat a "szabályokhoz" és attól a legminimálisabb mértékben sem hajlandók eltérni. Nem általánosítok, csak azokról tudok beszélni, akikkel kapcsolatba kerültem. Persze az sem vitatható, hogy a magyarok a másik oldalon állnak, folyton cselezni próbálnak meg keresik a kiskapukat. Egyik véglet sem jó :-)
A szülők próbáltak meggyőzni, hogy Ausztria és Németország mégiscsak közelebb van, meg már bejáratosabb vagyok, ismerősök vannak.....de tudtam, hogy ott ezt nem merem bevállalni, hiszen nem csinálhatom ugyanazt, amit itt, a fenntartásunkhoz szükséges kiadások (pontosabban a lakásköltségek, rezsi) jóval magasabb, mint itt.
Ráadásul ez az első hely, ahol úgy igazából "szabadnak" érzem magam ... és amit az utolsó években Ausztriában már nem éreztem.
Bécs sokat változott aztán, emlékszem még, amikor 1989-ben a határnyitás után először jártunk - ahhoz képest bizonyos értelemben már lezüllött kissé, függetlenül attól, hogy persze sokat szépült is.
Aztán 5 év után új kerületbe költöztem, lakásilag is, meg üzletileg is. Dolgozni mindig szerettem, de Bécset azért már untam, és bár most azt írják, hogy az egyik legélhetőbb város, nekem valahogy nem jött be.
Persze nagyon sokat adott nekem az az időszak - voltak előnyei és hátrányai egyaránt.
Egyrészt teljesen mást végeztem suliban, mint amit dolgoztam, így nem lett semmi gyakorlatom.
Megtanultam sok újat, teljesen magamra voltam utalva mindenben, nekem egyedül kellett megoldani problémás helyzeteket, sokszor a melóban is, privát életben meg főleg. De nem mondom, hogy nem élveztem, hogy saját magam ura vagyok és nem kell kihez alkalmazkodni :-) Viszont nagyon el is kényelmesíti az embert, hogy senki nem szól bele semmibe, mindent úgy talál másnap is, ahogy lerakta előző nap; nem hangos a tévé vagyis nem szól érte senki, oda megyek, ahova akarok és senki nem kéri számon, hol jártam :-)
8 év után örültem, hogy Linda születése majd otthon vár, és egyáltalán nem hiányzott Ausztria, szinte menekültem. 2003-ban jött az utánpótlás az üzletbe és visszamentem Magyarországra.
Szüleim szerint nem lett volna szabad, de én akkor nem bántam, mindenképp maradni akartam Magyarországon.
Sokat jártam Németországban is, de tudtam, hogy egyik országban sem akarok "végleg" maradni. Nekem a németek (nem mindegyik, de sok) nagyon vonalasak (Flögi most majd rámborítja az asztalt :-D), és néha már zavaró volt a túlzott precizitásuk. Ennek ellenére azért én is elég vonalas lettem az évek során, ott jött ki belőlem a rendmánia, azóta is pakolok nonstop. Néha nem értem a fafejűségüket és a rugalmatlanságukat, borzasztóan kötik magukat a "szabályokhoz" és attól a legminimálisabb mértékben sem hajlandók eltérni. Nem általánosítok, csak azokról tudok beszélni, akikkel kapcsolatba kerültem. Persze az sem vitatható, hogy a magyarok a másik oldalon állnak, folyton cselezni próbálnak meg keresik a kiskapukat. Egyik véglet sem jó :-)
A szülők próbáltak meggyőzni, hogy Ausztria és Németország mégiscsak közelebb van, meg már bejáratosabb vagyok, ismerősök vannak.....de tudtam, hogy ott ezt nem merem bevállalni, hiszen nem csinálhatom ugyanazt, amit itt, a fenntartásunkhoz szükséges kiadások (pontosabban a lakásköltségek, rezsi) jóval magasabb, mint itt.
Ráadásul ez az első hely, ahol úgy igazából "szabadnak" érzem magam ... és amit az utolsó években Ausztriában már nem éreztem.
