2012. november 30., péntek

Ilyenek lennénk mi, szülők?

Nagy kedvencem Vekerdy, már írtam szerintem, elég sok könyvét ki is olvastam. Talán a "Milyen iskola kell a gyereknek" c. könyvében, de már nem emlékszem pontosan melyikben, beszélt egy Winkler Márta nevű tanítónőről. Most hirtelen ezt a részt találtam meg a neten amit ír róla:
 "Azt is rég tudjuk - Magyarországon is harminc éve, Winkler Márta híres iskolájából is -, hogyha nincs jegyre felelés, akkor sokkal több idő van, a felelés rengeteg időt vesz el. Sokkal több anyag végezhető el ugyanannyi idő alatt, minthogyha állandó jegyre felelésekkel időt rabolunk, szorongást keltünk és kudarcot okozunk a gyerekeknek. 
Végül pedig egy olyan iskolát szeretnénk, ahol különböző képességek tudnak érvényesülni. 
Mondok erre példát: a kilencvenes évek elején arra kérdeztek rá a kutatók nagy vizsgálatokban, hogy mitől függ a gyerekek későbbi beválása, életben való boldogulása. Első meghökkentő eredmény: az iskolában szavakban megtanult anyag 18%-ban befolyásolja az életben való későbbi helytállást. 
Mi az a több, mi az a 82%? A 82% döntő eleme az, amit a kutatók érzelmi intelligenciának neveztek el, és EQ-val jelöltek IQ helyett. Az IQ a "rendes intelligencia" hányados, az EQ az emocionális, érzelmi intelligencia hányados. Először is erről az érzelmi intelligenciáról kiderült, hogy szinte korlátlanul fejleszthető, ellentétben az értelmi intelligenciával, melynek egyénekre jellemző határai vannak. 
Másodszor, kiderült, hogy az életben való beválás döntő mértékben az érzelmi intelligenciától és ennek különböző változataitól, szociális készségektől és egyebektől függ." Idézet innen

"Winkler Márta órái nem egészen úgy zajlottak, mint a többi osztályban. A munkarendet kizárólag a gyerekek szükségletei határozták meg, volt hogy órákig beszélgettek egy szünetben kirobbant gyerekek közötti konfliktusról. A csengőre nemigen figyeltek. Óra közben látszólag hangzavar, kiabálás, mozgás volt, ám a megbeszélt jelekre helyre terelték a sok ötletet, kívánságot. Ha a gyerekek közül valaki kifáradt, hátramehetett a párnákra olvasgatni, pihenni. És nem maradt le semmiről! Kimehettek önállóan vizet inni, pisilni. Az osztályban növényeket nevelgettek, állatokat tartottak. Sokszor hetekig egy drámajátékra készültek, sorra tanulták a népi játékokat, karácsonykor betlehemest adtak elő. „Ezeket megcsinálni abban az időben egy vonalas szemléletű igazgatónő mellett! Még most is eláll a lélegzetem” – mondja ma már mosolyogva.



Fantasztikus, milyen kedvet keltek bennük a tanulásra!

A tantestület odavolt, s ez különbözőképp nyilvánult meg. Volt aki azt mondta, hogy én elitképzést folytatok, és ez nem jó minden gyereknek. Volt aki azt, hogy fantasztikus, milyen kedvet keltek bennük a tanulásra. Mikor kiment az első évfolyamom a felső tagozatba, a történelemtanár az asztalt ütötte, hogy ez borzasztó, azonnal elolvassák a történelemkönyvet, és odajönnek hozzám öt másik kötettel. Az egyik kolléga kora reggel a folyosón várt, lobogtatva az egyik gyerek orosz füzetét: itt van, tessék, igazolom neked, mit művelsz! Ez a füzet tele van rajzolva, egyetlen szó sincs ott. Mondtam neki, nézd, milyen gyönyörű képek ezek! Engedd a táblához a gyereket, rajzoltasd fel vele a témakört, így közelítsd meg vele az oroszt. Vége volt a kollégának, rohant be a tanáriba, hogy milyen választ kaptam Mártától.”

Az is előfordult, hogy a pártbizottságon jelentették fel a tanítót, mondván, hogy Bécsből szerzi be a ruháit. Nyolcoldalas irományban kellett elmagyaráznia, hogy ebből semmi nem igaz.

„Ne engedjen be több szakfelügyelőt!” 

Szakfelügyelők is jöttek, hogy lehetetlenné tegyék a renitens tanítót. Mindenáron meg akarták fogni, ő viszont minden kérdésre válaszolni tudott a gyerekek tulajdonságaira, személyiségére, képességeire hivatkozva. „Egyszer jött egy szakfelügyelő egy nagy vizsgálatot folytatni. Emlékszem, fogalmazásórám volt. Én tagadtam az akkori módszertani kötelmeket, az olyanokat, hogy csak tőmondatokban szabad fogalmazni, meg hogy „egy gondolat, egy mondat” satöbbi. Eljátszattam inkább a gyerekekkel egy kézilabdameccset, és abból egy jelenetet írásvetítőn, pálcikababákkal kivetítettem. Arról írattam a fogalmazást. A szakfelügyelő a hivatalos módszertani lépéseket kérte számon, majd fölkapta a füzeteket és elvitte. A halálsápadt igazgatóhelyettes mondta, nincs baj, Márta, elviszi és elolvassa. Gondoltam, akkor minden rendben.”
A szakfelügyelő nem értékelte négyszemközt a fiatal tanítóval az órát, a tantestület előtt a többi látott foglalkozásról beszámolt, de a Winkler Mártáét szóba sem hozta. Nem indokolta lépését. „Elsírtam magam. Ezt meglátta az a bizonyos Bodnár osztályvezető, aki idefogadott, és aki több órámat megnézett korábban, s ezt mondta: tudja mit, ne engedjen be több szakfelügyelőt az órájára. Az emberek még nem értik, amit maga csinál, de ez a jövő.” Erre, az akkor igen erős védelemnek tekinthető kijelentésre hivatkozva nyolc évig nem is engedett be több szakfelügyelőt. Az igazgatónő magán kívül volt. Az sem nagyon tetszett neki, hogy zúdultak a Winkler-órákra a hallgatók, pedagógusok, pszichológusok. A némileg skizofrén helyzetre jellemző ugyanakkor, hogy ha külföldiek jöttek az iskolába, mindig Winkler Mártához küldték a delegációt....."
Akit érdekel, itt olvashatja a folytatást.
Igazából a cím alapján a bejegyzés arról szólna, hogy tényleg olyanok vagyunk-e mi, szülők, ahogy W.M. írja lentebb: (borzasztó hosszú tudom, de én élvezettel olvastam minden betűjét).
A cikk: itt

Neveljünk szülőt!

Egyre nehezebb tanítani — halljuk sokfelől. Változik a kor, változnak a gyerekek — nem éppen kedvező irányban. Sok gyerekünk van, aki kettőt is kitesz: dupla energiát és figyelmet igényel az iskolától ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön. Hogy helyrehozza a tanító azt, ami az első hat-hét évben elromlott. A tanterem lassan rehabilitációs helyszínné válik, ahol még a kivételes pedagógiai érzékű tanítók is vért izzadnak, hogy egyáltalán tanítani tudjanak
Mi történt a családokkal? Az elmúlt tizenöt évből rengeteg család került ki vesztesen. Sokan elveszítették anyagi biztonságukat, másoknak csak a lelki-szellemi biztonsága rendült meg. Folyik a harc a létért és a jólétért, a szülők feszültek, sokat dolgoznak; vagy éppen nincs munkájuk. A gyerekek vibráló légkörben élnek, pontosan leképződnek bennük a külvilágban zajló folyamatok Az iskola a mentális egészségért való küzdelem színterévé válik, amiből egyre kevésbé hagyhatók ki a gyerekek szülei. A tanítóra és a tanárra népművelői, sőt népgyógyítói szerep hárul. Hányan vagyunk képesek erre, hányan készültünk föl erre? Hányan fogadjuk el ezt a megkerülhetetlen szerepet, hányan tekintünk korunk kihívásának; amelyet nem utasíthatunk vissza?
A gyerekek változásáról kezdünk beszélgetni Winkler Mártával, a lassan legendává váló iskolaalapítóval, a Kincskereső Iskola vezetőjével, de hamar a családokra terelődik figyelmünk. Tovább, a nagy társadalmi változások területére nem merészkedünk; mert talán veszélybe kerülne az a hitünk, hogy — szemben a marxizmus nevezetes tételével, miszerint a lét határozza meg a tudatot — a tudat is képes erősen visszahatni a létre, és hogy van esélye annak; hogy az ember kézbe vegye a saját életét, a nemzet pedig a Saját sorsát. Ezt a kézbevételt nevezzük önnevelésnek és nevelésnek: ennek elhitetése a pedagógusok igazi hivatása, a tanító ember rátermettségének próbaköve. Merre induljunk, hagy megtaláljuk a szülőket, nem mint megrendelőket, hanem mint nevelőtársakat, akikkel nyíltan, titkolózás nélkül beszélhetünk közös ügyünkről, a gyerek egészséges fejlődéséről? Es egyre inkább arról is, amit Varga Domokos olyan drámaian ajánl figyelmünkbe nem születtünk szülőnek című nagyszerű könyvében:

Szülők, magatokon kezdjétek gyermekeitek nevelését!

„Nagyon hamar megtanultam — mondja Winkler Márta —‚ hogy megértessem a szülőkkel azt is, hogy az iskola az én birodalmam. Nagyon szépen kérem, hogy ha megbíznak bennem, ezt hagyják az én szervezésemben, mert én az egészet egyszerre látom, és úgyis az egésznek megfelelőt teszem.”
Elég nagy baj, hogy ma kevés pedagógus meri ezt kimondani: nem mernek biztosak lenni önmagukban. A törvénykezés dolga lenne, hogy megfelelő támaszt adjon a pedagógusoknak, növelje önbecsülésüket, hitüket abban, hogy értik a dolgukat. Emellett persze olyan felsőoktatási, képzési és továbbképzési rendszer is kellene, ami lehetővé teszi a pedagógusoknak, hogy erre a szülőket Is meggyőző magabiztosságra eljussanak,

„Kinyitottam az osztály ajtaját”

Amikor kezdő tanító voltam, rettentő boldogan kezdtem el dolgozni, jó sok gyerekecskével, negyvenkettővel – hadd legyen minél több gyerek, ez volt akkor a szempont. Hosszú ideig azt hittem, miért is kellene nekem okvetlenül tudnom, mi van otthon: itt vagyok én az iskolában, tudom, hogy mit akarok, ezt terítem a  gyerekeknek, és jól élek velük. Az a lényeges, amit én hozok! Aztán eltelt egy kis idő, az ember fiatalon gyűjtögeti a tapasztalatokat, és egyre inkább láttam, hogy azért mégiscsak jó volna tudni, hogy mi van otthon, az „iskolai gyerek” mögött. Kezdtem megkérdőjelezni magam, miért is voltam ilyen határozott, miért gondoltam, hogy nem kell nekem az otthoni segítség, és egyre inkább arrafelé fejlődtem, hogyha tudunk kapcsolódni a szülőkkel, meg tudunk jól beszélni dolgokat, valamiképpen megértik, hogy mit akarok, akkor megduplázhatjuk a hatást. Nagyon hamar kinyitottam az osztály ajtaját a szülők számára is, jó volt nekem, ha jöttek. Meg akartam mutatni, hogy jól élünk, és azt is, hogyan élünk. Régen az iskolákban ez nem volt természetes. Legelőször csak a szülői értekezlet volt a fórumom, ahol ki akartam használni minden percet, mindent tudatni akartam a gyerekekről. Az első nagy mozgalmam az volt, hogy elfogadtassam velük, hogy egy osztály egy fészekalj, és ami ott történik, az nekünk nagyon fontos, hadd tudják ezt ők is! Persze nagyon vigyáztam rá, hogy ne mondjak el semmit, ami korán érintené bármelyik gyerek belső életét — ezt ösztönösen is tudtam. De azt kívántam, hogy segítsenek a szülők is, értékeljünk együtt egy-egy helyzetet, segítsenek „használati utasításokkal”, hogy gyerekük hogyan kezelhető egy-egy esetben. Legyen ez fórum, ahol megbeszélhetjük a nevelési helyzeteket. Mindig nagyon készültem a szülői értekezletekre. Rengeteget hozzáolvastam. Barkóczi Ilona és Putnoki Jenő könyve, a Tanulás és motiváció volt az imakönyvem, de egyebet is olvastam. Ennek a korosztálynak a gyermeklélektanát megbeszéltük a szülőkkel, és végeredményben azt mondhatom, büszke lehettem rá, hogy kritikus szülők is azt mondták: De jó jönni ezekre a beszélgetésekre! Csináltam emellett kemény dolgokat is, például föltérképeztem egy-egy tárgyból a gyerekeket, ki hol tart, hogyan olvas, hogyan számol, mit látok én akadálynak, hogyan lehetne ezen segíteni. Azt hiszem, ezt szerették, mint ahogy azt is, hogy egyszer-egyszer az egész osztályt munka közben is megmutattam. Amikor egy osztálynyi gyereket látnak, a gyerekek tükrében fedezik föl a sajátjukat. Hamar rádöbbentem, hogy nem minden szülőnek van reális képe a gyerekéről. Mondhatnám úgy is, hogy sok szülőnek nincs. Elképzelik valamilyennek a gyereket, belevetítik, milyennek szeretnék, és ezt a képet védik rettentően velem szemben is, aki nap mint nap szembesülök azzal, hogy szó nincs róla, hogy ilyen az a kisgyerek. Tehát leszoktam arról, hogy csak Saját magamban bízzak, és egyre inkább közeledtem a szülőkhöz. Családot látogatni nem szerettem. Csak oda mentem, ahol a gyerek érdekében halaszthatatlanul kellett tennem valamit. Nem biztos, hogy igazam van, de mindig azt éreztem, hogy egy kávé mellé leültetnek, minden szépen el van rendezgetve, mert jön a tanító, irreális helyzet keletkezik, amiből semmit nem profitálok. Az volt a rögeszmém, hogy ha a szülői értekezleten való beszélgetésekből, meg az előhozott dolgokkal kapcsolatos megnyilvánulásokból nem tudok szülőképet rajzolni, akkor úgy kell nekem.

„Dani egy zseni”

Van olyan szülőtípus, aki elképzel valamit, élete végéig tudja előre a gyerekét, tudja, hogy merre fog lépni, merre kell lépnie, és abba senki ugyan bele ne szóljon. Az ilyen típus azt mondja például nekem:
„Tíz éve egy könyvet sem tudok elolvasni, mert tíz éve csak Daninak gyűjtök. Dani egy zseni.” Másik példa: egy szülő fölhív telefonon, hogy fel kell vennem a gyerekét, mert ez a kisfiú Az ember tragédiáját olvassa, ezt nem lehet nem felvenni. Teljesen odavagyok, és azt kérdezem tőle, hogy ő olvasta-e Az ember tragédiáját? Jaj, hát ő az ELTE-n végzett, éppen a magyar szakon, hát hogyne olvasta volna. Megkérdezem, sikerült-e már neki érzelmileg feldolgoznia ezt a művet? Csönd, nem tud mit válaszolni rá, mert nem is érti, mit akarok. De tovább állítja, ki meri mondani, hogy a hatéves gyereke Az ember tragédiáját olvassa, már ott tart. Szép halkan megszólalok, hogy akkor az egyetemre kell őt beíratni. Na, ilyenkor haragszanak rám! Számtalan telefont kaptam azzal, hogy „Az én gyerekem zseni, ezért csak ide jöhet!” Válaszom erre az szokott lenni, hogy ha eljönne, mutatnék itt neki harminc zsenit. Mi az, ami a szülőket megtéveszti? Az, hogy egy 6-7 éves kor közötti gyerek — vagy mondhatnánk korábbról is, négy éves kortól — rengeteg szálon tudja egyszerre befogadni a világot. Ekkor fordul oda először és nagyon kell neki a világ, minden kis energiáját arra fordítja, hogy valamit a világból begyűjtsön, és ez a megtévesztő. Ekkor szoktam nagyon komolyan mondani, hogy elhiszem, hogy a gyereke zseni, de hogy az marad-e, az viszont mindenképpen a családtól függ. Mert kaphat a természettől rengeteg adottságot, ha nem kap olyan családot, aki erre úgy van tekintettel, hogy meg is akarja ebben tartani, akkor nem lesz belőle sokáig az; hátország nélkül nem lesz zseni belőle.
Mi mindent tehet ez a hátország? Csak a felsőfokot és mindenben a legelőnyösebbet? Dani édesanyja ezt csinálta. Az egész család, a nagyszülők is rá voltak állítva, hogy zseni a Dani gyerek, hihetetlenül drága külföldi utakra hordták már 5-6 évesen, vitték, mindent, az egész világot be akarták neki mutatni. Amikor beszélgettem Danival, azt mondta: „Márta néni, hát igen, te azt akarod, hogy a többi gyerek is haladjon. De engem nem érdekel a többi gyerek, engem egy dolog érdekel, hogy én legyek az első, aki kimondom a megoldást.” Amikor az én időm lejárt negyedikben, a szülő kivette tőlünk, és nem hagyta ott a nyolcosztályos általános iskolában. Elvitte máshova, megint kereste a zseninek való helyet. A gyerek meg ott állt a nyolcadikosok ballagásán, ás fú létére a könnyei folytak, hogy soha nagyobb baj nem történt vele, mint hogy elvitték innen, a társai közül. Nyolcadikosan felfogta, hogy ez nagyon nagy baj volt. Ekkor már magától gondolkodott azon, hogy kell a másik ember. A jó hátország tehát nem ez.

„Elviszem a fiamat!”

Egy másik típus. Az anya egyedül nevel, elment az apa, a fiú került a központi helyre. Az anya mindent megmozdított, hogy hozzánk kerüljön a gyereke, a Kincskeresőbe. Nagyon sok órára beült, mert érdekelte, hogy a fiának megfelelő helyzet van-e itt egyáltalán, aztán azt mondta: „Elviszem a fiamat. Hát micsoda dolog az, hogy bizonytalan helyzetben hagyod a gyerekeket? Hogy nem válaszolsz rá, ha egy problémára keres választ, hogy jót mondott-e!” Föl sem merült benne, hogy nekem huszonkilenc gyerekkel kell felfogatnom, feldolgoznom a kérdést, és most épp ahhoz gyűjtök gyerekvéleményeket, ás abból majd kialakul a megoldás. Ez nem érdekelte Őt: hogyhogy én azonnal nem helyeslek üvöltve, és nem igenelek? Hát ezt nem! Volt olyan szülő, aki beállt az ajtóba, és így szólt: „Mi az, hogy október van, és a fiam még nem olvas folyamatosan?” Elvittek minden füzetet, megvettek még egy példányban minden könyvet, munkafüzetet, ás a gyerekkel előre elvégeztek mindent. Agyondolgoztatták otthon, a gyerek eljött másnap, ás az órán elaludt – és én hagytam aludni. Elmondani nem lehet, hogy a szülőkben micsoda ambíciók mozognak. Odáig fajult a dolog, hogy a gyerek fejlődött vissza, az óvodáskorba kívánt visszamenni, csurgott a nyála, az ujja visszakerült a szájába, hozta a kis mackót, amit régen szorongatott, mert képtelen volt feldolgozni ezt a helyzetet. Előre dobta be a táskát, ahogy belépett, az csúszott Végig a termen, ás azt mondta: „Elegem van, már tudom a mai napit.” Es att6l kezdve hátul lefeküdt és aludt, és ez nap mint nap így ment. El kellett tanácsolnom, vigyék a szülők oda, ahol úgy teszik, ahogy ők szeretnék. Ijesztő helyzeteket éltem meg már szülőkkel.

„Szertelenségek tömkelege”

Nagyon sok szülő hozza azzal a gyerekét, hogy nem lehet akárhogy bánni az ő gyerekével, magasan többet tud, mint a többi gyerek, tehát ő nagyon kéri, hogy én őt külön kezeljem. Volt olyan, aki ötévesen hozta a gyerekét, hogy zseni, kár minden percért. Es én egyre szomorúbb lettem, hogy már rég nem a gyerekről szól a történet, hanem a szülő ambíciójáról, hogy ő azzal is hadd tűnjön ki, hogy neki az ötéves okos gyereke iskolába jár már. Nagyon nehéz az effajta szülőkkel megértetni, hogy milyen nagy bajt csinálnak a gyereküknek egy életre, amikor elhitetik vele, hogy ő a gyerekek közül messze kimagaslik, és csak valami nagyszerűség lehet a következmény, és ezért neki megdolgozni sem kell, hisz itt a szülő, ás máris intézi, hogy hova lépjen, kik vigyázzanak rá. Hihetetlenül nehéz dolog ez, lelki gyötrelem a tanítónak.
Szertelenségek tömkelegét produkálják a szülők. Egy anya elmondja, hogy a kétéves gyerekének a kvantumelméletről mesél, és a gyerek élvezi, ragyogó szemekkel hallatja. Hát összeroskad az ember, hogy hol tartanak némely szülők, mennyire nem értik a gyereküket. Es hogy népmesét meséljen neki? Eszébe sem jut.
Volt olyan szülőm, aki berohant reggel, még azt is tudta, hogy én mikor érkezem, és már előbb érkezett, ás a fülét huzigálta meg annak, aki csúnyán nézett a gyerekére előző nap. De az ő kisfia nyugodtan bánthatta a többit az anya erős védelme alatt. Pedig meg kell tanulnia a gyereknek, hogy emberek között él, és hiába tehetséges, nagy baj lesz, ha nem tudja a többit is annak tekinteni, az ő javát sem szolgálja, ha nárcisztikusan fejlődik.
Mindig volt néhány szülő, aki nagyon elhanyagolta a gyerekét. Voltak gyerekeim, akikkel azzal kezdtem a napot, hogy mosdattam, hogy fésültem, hogy bizony voltak tartalék ruhácskáim, hogy mindenféle ürüggyel lecseréljem róluk, ami rajtuk van. Volt magasan kvalifikált értelmiségi szülő, aki nem érezte, hogy kötelessége lenne a gyerekével szemben. Ma nagyon jó látni, tudni, hogy ebből a kislányból milyen jó anya lett. Háromgyerekes anya, és hogy védi, gyönyörűen viszi a gyerekei életét. Nagy gyönyörűség ez nekem!
Jött azután az egyre nagyobb tempójú élet. A ritmus fokozódott, és egyre inkább beszüremkedett a hatása az iskolába: nem voltak meg a rendes fölszerelések otthon maradt sok minden, loholt a szülő, elment a gyereke problémája mellett. Egyre nehezebbé vált a szokásrendet kialakítani, nagyon következetesen naponta ránézni, amíg beleépül a kisgyerekbe, és maga is tudja csinálni. Ezzel nagyon sokat kellett küszködni.
Újabb fordulat, és ez már az utolsó 15 év hozama, hogy képesek rengeteg időt tölteni azzal a szülők, hogy a gyereküknek megfelelő iskolát találjanak. Tudatosan keresnek olyan helyet, ahol biztosak lehetnek benne, hogy törődnek a gyerekükkel. Nem mondják ki, hogy helyettük, de biztos, hogy így van. Meg akarnak nyugodni abban, hogy a nagy terhet letették magukról, és az iskolában majd megtörténik az, amit ők nem csináltak meg. Ez aztán nagyon nehéz dolog. Itt megint nagyon-nagy szerepet játszik az, hogy nem ismerik jól a szülők a gyerekeiket. Ki tudja, hogy fogják-e valaha is ismerni őket?
Sajnos van olyan szülő is, akinek hiába mondom, hogy minket választani lehet, de ha már választottuk egymást, akkor kell, hogy szorosabban együttműködjünk, és ne ellenünk tegyen dolgokat. Nem érti meg soha. Amikor kérdem tőle, hogy akkor lehet-e, hogy én ne válasszam őket? Szó sincs róla — mondják —‚ a gyerekük jól érzi magát itt, ők bizony nem mennek sehová. Es nyugodtan odajön, és rám fújja a füstöt, és anélkül, hogy meghívnám egy iskolai kirándulás kísérésére — éppen emiatt, mert nem szeretem, hogy a gyerekeknek a szülő mutassa meg a dohányzást —‚ nos, erőszakkal eljön, és fönnmarad a buszon, és egész nap fújja ránk a füstöt. Ilyen is van. Eljön még az őszi kirándulásra is, és nem elég, hogy most már ketten fújják rám a férjével együtt a füstöt, hanem amikor a vendéglátó nagymama odahord nekünk, és letesz Szép gyümölcsöket, ki az, aki azonnal, és másodszor is, és harmadszor is veszi el a gyerekek elől a gyümölcsöt? Ez a szülőpáros! Ijesztő dolgokat lát az ember, és hiába forrsz, nem tudod jól megközelíteni, mert nem ért meg, és mert csak a gyereke ügyét nézed.

„Te nem tudod befűzni a cipőd?”

Nézzünk még egy mai példát! Régi szülő. Már a család fiaiból tanítottam egyet, második házasságból jön egy kicsi, jóval később, középkoron jól túl a szülők, magas képzettségű értelmiségi család. Jönnek a kisgyerekkel, aki a kapuban megállítja a két szülőt, és megmutatja az órán, hogy meddig szabad nekik itt lenniük. Behatárol — ő. Az anya volt itt már előzőleg, elmondta, hogy egy hihetetlen fejű gyereket hoz, legyek nagyon boldog, és megmutatná a gyereknek az iskolát, Ugye, arról van szó, hogy a gyereknek kell választania, nem a szülőnek. De a gyereket semmi nem érdekli, csak hengerel. Amikor kedvesen azt mondom neki, hogy megmutatok neked egy iskolát, ahol így meg így élnek a gyerekek, meg se hallja „Mi az az ajtó, az hova vezet?Nekem ne ezt, azt mondd meg, hogy ott abban a szekrényben mi van. Es nézzük meg csak az órát, anyuék. “Ijesztő, ahogy fogja a két szülőt, és tíz perc múlva kirámolja innen. Nem volt időm rá, hogy bármit elmondjak, nem volt figyelme rá. Idáig elmegy a dolog. Nemhogy alázattal nem jön - mégiscsak nagy dolog, hogy iskolába lépek, meghívást kapok egy embertől, aki sok gyerekkel foglalkozik. Itt egy zseni, akiről ha megkérdezem az édesanyját: — „És nagyon szépen kérem, a cipőjét ki köti?” — „Ja,azt igen, hol én, hol a férjem. “— „Ő még egyszer sem?” — „Nem, hát ő még nem tudja.” Es nem fogja föl, hogy ezek az apró szokáshiányok már az első nagy konfliktust is meghozzák, mert egy gyerek megáll majd előtte, és azt mondja: „Te nem tudod befűzni a cipőd?” Az iskolához való viszonya múlhat rajta. Hát mi az, hogy neki, aki idáig van biztatva, egy másik gyerek ilyet mer mondani? Es attól kezdve szedi szét a környezetét. Hihetetlen, hogy mennyire nem gondolják meg a szülők, mit tesznek. Es azt sem tudja felfogni ilyenkor, hogy mit ront el! Azt, hogy szokásrendet építhetünk-e a gyerekbe, egy életre meghatározhatja az, milyen világnézettel áll a saját tisztántartásához, a saját élete rendjéhez, a család élete rendjéhez, az iskolai munkájához. Ekkor még könnyedén lehetne belenöveszteni a fontos dolgokat, ami az idegrendszerét is védi, ami kedvet ad a munkához. Sok gyereknél tapasztaljuk, hogy ez a szokásrend hiányzik és ezt a szülő nagyon megszenvedi, mégsem fordít rá elég időt, gondot. Minden áldott reggel konfliktussal indul a gyerek, őrült harccal a kiabálástól a teljes kimerülésig, egymás agyonnyúzása, minden előjön, mert nem tud felöltözni, mert nem akar cipőt bekötni, hihetetlen, hogy miket idéznek elő és tűrnek el szülők. Es lám, ott a másik oldal is: az ötgyerekes család, ahol nagyon tudják ezt mind. Önállóan Szépen csinálnak mindent a gyerekek, ideérnek jókedvvel, és öntik a többire a derűt, a jó készségeket, a nyugalmat.

„Nézi az óráját és rohan”

Nagy baj, hogy a csökkenő gyereklétszám miatt nagyon sok intézmény ráállt arra, hogy a szülőnek szót kell fogadni: ha nem hozza a gyerekét, mi lesz? A nyelvtanulással van a legnagyobb ilyen konfliktus: beépítették már a kisóvodás csoportokba is, ideológiát képeztek mellé, hogy csak Játék az egész. Az iskolától is ugyanezt követelik, pedig komoly nyelvészek, szakemberek mondják, hogy nem, nem helyes, nem kell, az anyanyelvvel kell valameddig eljutni, hogy az új nyelv jól mehessen, így nincs értelme! Különféle méréseket, összehasonlításokat ismertettek a szülőkkel, amivel meg lehetne győzni őket. De maguk az Intézmények rontják el, nincs a vezető ember a helyzete magaslatán, hogy azt merje mondani, nem, a mi iskolánk nem ilyen. En kimondtam itt nagyon erősen. Először próbálkoztunk második osztály második félévében játékosan angolt tanítani, és rádöbbentünk, hogy nincs értelme. Csak harmadikban kezdjük, akkor viszont órarendszerűen, rendes foglalkozásokkal. Ez nagyon bevált, játékosan tanulnak persze, a gyerek korának megfelelően, gyönyörű szépen megy, csak jó véleményeket kapunk távozó gyerekeinkről. Ami rettenetesen nagy probléma a szülőknél: nem a mai napot akarja életni a gyerekével, hanem a Jövő évezredet. Ez a gyerek már az új évezredben él, annak kell megfelelnie, mindenben, most, egyszerre. Már a ‘80-as évek végétől nagy divatja van annak, hogy rengeteg különórára kell küldeni a gyereket, és a szerencsétlen ma mást sem csinál, mint ahogy Vége az iskolai foglalkozásnak, nézi az óráját, és rohan. Nagyon nem jó ez: olyan módon fárad ki a gyerek, a tinédzser is, nemhogy a kisebb, hogy beleun az ismeretek ilyen rettentő rohamába, aminek nem is tud eleget tenni, fokozódik benne a lelkiismeret-furdalás. Elkezd nyafogni, hogy nem, de a szülő nem enged, mert már elkezdtük, meg befizettük, halmozódnak a terhek, és a gyerek egyszer csak kilép belőle, elmenekül, és ekkor kellenek az aluljárói kortársak, kimenekülve ebből, bemenekült egy sokkal nehezebb helyzetbe.
Az ambiciózus szülők már óvodáskorban elviszik gyereküket zenét tanulni — zenei zseni, szépen énekel, vinni kell. A sport okvetlenül kell. Egy jelentkező szülő lapján olvasom, hogy hihetetlen sokat foglalkozik az anya a gyerekkel. Fölsorolja mint komoly dolgot, hogy képes az estéjéről is lemondani, hogy az öt és fél-hatéves gyerekét esti hastánc tanfolyamra vigye el, De a dzsesszbalettől, a rettenetes zenére való ugrálástól kezdve a nyelvtanulásig a kicsi gyerek életében már ott van minden —„Nem lehet elég korán kezdeni!” —‚ ez a közvélekedés. A gyermeki életét nem élheti a kicsi! Pedig nincs olyan jó tanító, nevelő, bárki, aki a spontán tapasztalásokat — amire iszonyúan szüksége lenne — pótolni tudná, mert abból fog igazán építkezni, azon gondolkodhat el igazán, abból lesz majd benne igazi képzet, gondolat, ami segíti majd elvonatkoztatni. A kívánságot kellene megerősíteni benne, hogy ő valamit jól meg akarjon ismerni. Nem! Arra veszik rá, hogy felületesen, gyorsan tegyen sok mindent, hú, ezzel dicsekedni lehet, hogy ő ezt is, meg ezt is, meg ezt is — de hogy aztán ennek mi az értelme, jelentősége, ezen el sem gondolkodnak.
A számítógép? A háromévesnek vagy még korábban! Ahogy már billentyűt tud nyomogatni, meg játékra figyelni, oda kell ültetni. Rettentő nagy bajok ezek, mert ezt teszi szokásává a gyereknek. Ülni ott sokáig, billentyűzni, a billentyű azonnal előhoz valamit. Na, hol az a billentyű, amikor komolyabb probléma jön? Melyik oldja meg helyettem? Ezek a reflexek nagyon hamar beépülnek a gyerekbe. Gondolkodni, valamit hosszabban vinni. valamiben elmélyülni, megkeresni abban a belső szépséget? Nem tud kialakulni, és sajnos a szülők nem fogják föl, mennyire veszélyes ez. Rá kellene ébreszteni őket arra, hogy azzal, amit a gyerekkorból kiiktatnak, és a saját kívánságukat teszik a helyére, egy nagy hiányt hoznak létre a gyerekeik életében, és ez visszamenőleg nem behozható. Nagyon félek, hogy ez a mostani szemlélet egy abszolút felületes és továbbrohanó embert alakít, aki a pénz felé irányul. Azt kell megtanulni, ami a pénzhez vezet! A többi nem érdekes; a művészeti tárgyakat megismerni, örülni egy versnek, azon csemegézni, egyáltalán azt a gyerekkel felfogatni, hogy itt a következetes munkának, küzdelemnek, lépésről-lépésre haladásnak lehet csak értelme háttérbe szorul, kikerül a törekvések közül.

„Anya, holnap már ne gyere velem iskolába!”

Lehet-e nevelni a szülőt? Vállalhatja-e ezt a tanító? Én mindenképpen arra ösztönözöm az iskolát és a tanítóimat, hogy jó párbeszédet alakítsunk ki a szülőkkel,Az iskolába bejöhetnek, persze tisztelve a szabályokat, és arra kérjük őket, hogy amire a gyereknek szüksége van, azt adják meg neki, Az egyik fiam mellett például napokig itt kellett lennie az édesanyjának, neki arra volt szüksége Rájuk bíztam meddig,
azt mondtam: „Édesanya, ha tudsz, maradj itt a fiaddal, de csak addig maradj, míg ő azt nem mondja neked, már nem kell, hogy jöjj. És valóban így lett, egyszer csak azt mondta a fiú: „Anya, holnap már ne gyere!” Ez megnyugtató dolog volt, az anya jól belesimult az osztályba, örültem, hogy látja a kezdeti foglalkozásokat. Mindig örülök, ha a szülő látja, mi történik a gyerekével az iskolában. Rendkívül Szép dolog, hogy egy idő után megfeledkezik arról, hogy csak a sajátját figyelje, érdekelni kezdi az egész. Eljön a legközelebbi alkalommal, és beszélni kezd arról, amit észrevesz: nem is gondolta volna, hol tart már ez a kisgyerek, „Jé — mondja —‚ ennyi idő elég volt?” Gyönyörű Szép ez — mindig megdicsérem ilyenkor: ez igen, hogy valaki így elvonatkoztat a sajátjától, és a többi gyerek is érdekli, ez óriási dolog. Arra kapacitálom az egész házat, hogy a szülői értekezletre nagyon nagy gonddal készüljenek föl. Én minden szülői értekezletre viszek valamit, amit a szülőknek készítek elő, és el is mondom, hogy például készültem: Erika Landau Bátorság a tehetséghez című könyvét elolvastam azért, hogy elmondhassam nekik. Csinálok hozzá ábrát is, nagyon hálásak érte. Egy-két résztvevő mindig van, aki hosszúnak találja az együttlétet, de jelzem előre, hogy nyugodtan hagyják itt, ha menniük kell. Nem hagynak itt, sokkal inkább a hála jött utána, és amikor a gyerekek befejezik az iskolát és elmennek, így szokták összefoglalni:
„Olyan jó volt szülői értekezletre járni!” Mindenképp befolyásolnunk kell egymást. Én sem láthatok tisztán mindent, hiszen nem élek velük mindig. Kérem őket, ha valami gondom van, adjanak használati utasítást, nem találtam még meg a probléma kulcsát. Ok jobban tudják esetleg, beszélgetünk, és egyre inkább rádöbbenünk arra, mit kell megfigyelni, miben kell együttműködni, mi az, amit házon kívülre kell vinnünk, mert nincs rá itt megoldás. Nagyon jó, ha be tudjuk láttatni a szülővel a problémát.

„A szülő nem is olyan fontos fórum?”

A mostani közoktatási sláger a titoktartásról szóló törvény. El vagyok keseredve ettől, hogy egyáltalán kimondanak ilyet, tudniillik nem a titkokat kell egymás között gyarapítanunk, hanem éppen azt, hogy tudnia kell a gyereknek, hogy itt két felelős fél létezik, akiknek nagyon is kell közüknek lenni egymáshoz, mert egy célért dolgoznak mind a ketten. Mostani világunkból származik az a téves nézet, hogy az idősebbekre nem kell hallgatni. Talán Keresztury Dezsőtől hallottam egyszer a rádióban, hogy az a nép, az a nemzet, amelyik nem használja azokat az értékeket amelyek az idősebbekben felhalmozódtak, nagyon sokat veszít. Most a szülőt akarjuk kiiktatni, hadd lássa a gyerek, hogy a szülő nem is olyan fontos fórum. Egy nagy tévedés kap tápot sajnos, aminek nagy kárát fogjuk látni, mert azt egyetlen gyerek sem hiszi, aki kábítószerhez nyúl, hogy ő ezt jól teszi. Abban erősítik meg. hogy ja, hát titokban tedd csak nyugodtan, ez nem is olyan nagy baj. Rettenetesen nagy kár ez, hiszen ezzel lemondunk felelősségünk egy jelentős részéről. Ezért kellene sokkal óvatosabbnak lenni. Vekerdy Tamás azt mondja, hogy nem erről van szó, csak a tinédzserkorra szóljon ez a titoktartás. arra az egy-két évre, amikor nem szeret a szülőnek megmondani valamit a gyerek. Hát ilyen disztingválás nincs: ki mikor érik, hol tart az érésében, hogyan lehet ezt a szakaszt pontosan megjelölni? Egy felelősséggel tanító ember mindig is érezte, hogy meddig tart az ő szerepe. és mikor kell odafordulnia a szülőhöz. mennyi az, amennyit „cinkoskodhat” a gyerekkel a remény érdekében, és mikor kell rádöbbennie, hogy így nem megy, azonnal tenni kell, nincs mellébeszélnivaló. jó megoldást kell keresni minél előbb. A szülővel mindenképpen foglalkozni kell, mert különböző vérmérséklettel esnek neki az ilyen problémának, a kétségbeeséstől a hirtelen ás indulatból való gyors reakcióig minden lezajlik ilyenkor. Tehát itt nem szabadságot kell adnom a gyereknek, hogy ő maga eldöntse, hogy merre, hanem vigyázni kell rá mindenkinek, aki az életében érintett. Nem titkot tartani, hanem sokkal inkább összefogni kellene itt mindenkinek. Túl a szülőkön, túl a tanárokon - az egész társadalomnak, hogy ne legyen ez az óriási baj, és ne haladjon ennyire rohamosan a kiszélesedés félé. Nem az a megoldás, hogy kiiktatjuk a szereplők egy részét. A titoktartás törvényre emelése megriaszt. Kit akarnak jó irányban befolyásolni’? A törvény visszavonhatatlanul betartandó dolog, de hol, kinek ad ez jó meggondolási alkalmat, kit ösztönöz helyes cselekvésre, mit akar tulajdonképpen’? Sem a szülők, sem a pedagógusok nincsenek oh nagy tisztelettel övezve az ifjúság részéről, hogy még adhassunk alájuk ilyen lovakat, hogy no hát, a törvény véd téged, hát már nehogy arra gondolj, hogy ez a jó szándékú ember segítene neked, mert tapasztalata van, és netán tudna is neked tanácsot adni. Nehogy figyelj rá, mert törvény is védi, hogy te Saját magadat önállóan tönkretehesd.
Nagyon nehéz egy gyerek élete ma,, abból a szempontból, hogy helyes képet rajzoljon a világról. Egyrészt hihetetlenül sok hatás éri, másrészt szertelenségek tömkelegét éli át. A televízió maga annyi mindent önt rá, hogy ha nem Segít neki valaki tisztán látni, hanem csak úgy átveszi, amit lát és hall, a bajok tömkelegét hozza magára. De az utca, bárhol, roppant fegyelmezetlen dolgokat mutat be neki a felnőttek életéből. Nem akarom végigsorolni, hogy a szemeteléstől a súlyos etikai problémákon keresztül — ütni-vágni, ahol csak akar az ember, indulatait szóban, tettlegesen kifejezni, szeméremsértő módon mutatni azt, ami nem tartozik másra, zuhog, zuhog a gyerekekre. Hát hogy lehet ebben egyáltalán egészségesnek maradni? Annyit segíthetünk, hogy egy-egy közösség megtartja szeretetteljes légkörét, előveszi a gyerekek által megélt dolgokat, és folyamatosan megbeszéli velük. Bármi történik kinn a világban jelentősebb dolog, azzal kezdem a napot — mert tudom, hogy a gyerekek tudnak róla, és én nyugalmat akarok, hogy itteni munkáját elfogadja, tegye a dolgát —‚ hogy mit tudsz erről, mit hallottál, feldolgozzuk, dől a gyerekekből a problémák tömege. Nagyon fontos ez! Nagy baj, hogy sok-sok családban ez elmarad, mert nincs rá idő, és azt hisszük, hogy elmaradhat, nem tudatosítjuk eléggé, mennyire szükséges ez. Még akkor is, ha tiltakozik ellene a gyerek, ha nehezen hallgat a szülőjére, akkor is valami módon kell a családi fórum arra, hogy szó essék a világról, mert amiről már esett szó, azt a tagadó tinédzser is valamiképpen csak fölfogja, ás akar is véleményt alkotni róla. Az a gyerek, akivel nyugalommal, szeretetteljesen megbeszélnek valamit, sokszorosan védett a kinti bajoktól.

„Mi nem nézzük ezt!”

Nagy dolog, ha egy szülőpáros annyira tudatos, hogy azt mondja: „Gyerekem, a világban vannak ilyen dolgok, meg amolyanok. Ez a televíziós sorozat azokat szolgálja, akikre a mi csalódunk nemhogy nem büszke, de nagyon tagadja az ebben zajló cselekményeket. Egy csalódnak kell, hogy tartása legyen. Hát, mi nem nézzük ezt! Nagyon kérlek, ha tudod, ne nézd te sem’ Ha nagyon muszáj, hogy meggyőződjön erről, akkor együtt leülünk ás megnézzük vele, ás aztán mondjuk, hogy nem. En szülői értekezleten már megbeszéltem ezt a szülőkkel, meg a gyerekekkel is nap mint nap. Olyan embereket mutogatnak, akik gátlástalanok, nincs náluk Szép családi titok, mindent kivisznek az emberek elé, tönkreteszik az emberek érzelmeit, mert azt hiszik, hogy ezek vásári áruk, amit a piacra csak úgy ki lehet teríteni. Ezeket így kell megbeszélni. Amit egy kisgyerek megért, azzal szemben tovább már nem ellenkezik. Türelemmel, békésen kell beszélni arról, hogy a mi családunknak van saját szokása egy sereg, abba nem illik, amit itt látunk. Jó, ha el tud sorolni egy csomó érvet a család, mi ezt is másképpen tesszük, azt is, mert mi úgy gondoljuk, hogy ez emberibb, ez szebb, ez az emberséget edzi bennünk, ás nem a szertelenséget, összevisszaságot. A kisgyerek megérti, Gondolni kell erre, és következetesnek lenni, mert nagyon jó kicsi korban hozzászoktatni a gyereket ahhoz, hogy megbeszéljük a világot. Ezzel kell kezdeni: beszéljük meg! „Na, de ezt már megbeszéltük!” — emlegetni aztán. Ezzel már nincs tennivaló. Ez szuperál a dackorszakban, bármelyik fokú dackorszakban, tinédzserkorban is: „Ezt megbeszéltük. csalódunk elvei ezek. ide tartozik, ebbe? Ja, hát akkor nincs mit beszélnünk tovább. Vagy akarsz-e még? Van-e még ezzel gondod? Beszéljük meg!” Nagyon sok jó irodalom található ehhez segítségnek. En csináltam egy szülőtékát. Most éppen a Pont Kiadónak egy jó cikkgyűjteményét hoztam el a szülőknek, 13 darabot. Ott van az iskolában, a szőnyeges teremben. kölcsönzik. Odatettem Vekerdy Tamás Kamaszkor körül című könyvét is. Háromból felkészültem, a szülői értekezleten, a többit meg kitettem. Steve Biddulph Hogyan neveljük a fiókot? című könyvét kínáltam a szülőknek, már tavaly óta mondogattam, kivonatoltam. Hogyan neveljünk boldog gyereket? Ez is Biddulphé. Nagyon kell segíteni a szülőket, erősíteni őket a meggyőződésükben. Gyerekkönyvet is szoktam ajánlani. Megszokták, igénylik is, mindig kérik. Addig kérdezgették, mit olvassanak, mit olvassunk, míg ezt a tékát megcsináltam.

„Rengeteg szülőt látsz beszélgetni egymással”

Tizenhat év óta állok a bejárathoz közeli lépcsőnél köszönőemberként reggelente. Szeretem fogadni a szülőket, szót váltani velük. Nagyon-nagyon jó dolog nálunk az, hogy sok az Ünnep, amire a szülők jöhetnek. Ezt nagyon szeretik, az Ünnepek légköre sokat formái rajtuk. Nem kell mindig közvetlen módon hatni. Másrészt minden évben van szülők napja, szülői értekezletek, ötödik-hatodikban fogadóórák, nagyon gyakran. Ősztől a hidegig, kora tavasztól az év végéig rengeteg szülőt láthatsz beszélgetni egymással, nehéz őket kiebrudalni bizony este is, amikor már csukni kellene a kaput. Sokszor kell kiírnom az iskolában, hogy az iskola is szeretne pihenni egy kicsit. Tréfásan szoktam így kiírogatni, de rettentő j6 dolog, hogy sokat találkoznak egymással a gyerekek szülei, és megbeszélnek dolgokat.
Nagyon szép mozgalom nálunk, hogy zsúrokra hívják egymást, ezt mindig én indítom elsőben, én kérem, hogy hadd legyenek ilyen aprócska találkozási lehetőségek, és mennek egymáshoz, és figyelünk rá, hogy ne maradjon ki belőle senki. Kezdetben attól is óvom őket, hogy sok gyereket hívjanak egyszerre. Nem kell, hogy belefáradjanak. Nagyon Szép folyamat ez. Minden évben rendezünk egy-egy olyan kirándulási alkalmat, hogy szülőkkel együtt jönnek a gyerekek, hogy legyen alkalmuk ismerkedni, közelebb kerülni egymáshoz.
A legújabb jó dolog a Kincskereső Iskolában a családi hétvége. Négy fiatal tanárnőnk pályázati munkaként teremtett lehetőséget rá. Gyönyörű kézműves munkát végeznek, kedves, szép tárgyakat készítenek. Jelen van itt együtt mindenféle korosztályú családtag a kistestvértől a nagymamácskáig. Remek fórum ez. igazán jó légkörrel, boldog gyerekekkel. Hetvenen voltak itt most is a legutóbbi alkalommal. A tanév végén is tartanak a fiataljaink házon belüli és kívüli kézműves és természetvédő táborokat. Minden évben megvan a hagyományos indián táborunk is."
Egy mondatban tudnám összefoglalni a lényeget:
Hagyjátok a gyerekeiteket gyereknek lenni!


2012. november 29., csütörtök

Autózzunk!

Többen kérdezik, akik repülővel érkeznek Spanyolországba és autóbérlésen gondolkoznak, hogy milyen a közlekedési morál, mert sok a rémhír, hogy a spanyolok életveszélyesen közlekednek. Én ugye 1 éve vezetek itt, nem is keveset, de szerintem ez tényleg rémhír :-) Az 1 év alatt még egyszer sem láttam súlyos balesetet, max. néhány koccanást. Lehet, hogy Barcelonában és Madridban rosszabb a helyzet, de amennyit én tapasztaltam eddig, az sokkal pozitívabb mint amire jómagam is számítottam - Magyarországon szerintem még mindig rosszabb a morál. Az tény és való, hogy itt senki nem figyel annyira egy beparkolásnál, hogy ne érjen a másik autóhoz, sokszor ki kell centizgetni, ha olyan helyen kell parkolni és ilyenkor senkit nem fog zavarni, ha nekikoccan az előtte/mögötte állónak. Akármilyen új autója van valakinek, biztos, hogy van már rajta minimális sérülés, és mégsem veri senki a fejét a falba. :-) Magyarországon ez úgy fest, hogy ha az ember nekimegy valakinek - ha csak kicsit is -, és egy stresszes vezetőt fog ki, az bizony simán nekiesik a másiknak, hogy hogy lehetett ilyen béna. Na, itt szerintem ilyen nincs. Minden kocsi ütött-kopott és véleményem szerint nem is szabad ide új autóval jönni, hacsak nem kalkuláljuk bele, hogy rövid ideig lesz még makulátlan az autónk.
Ha a kölcsönzőből egy-két ezer km-t futott autót hozunk ki, azon is garantáltan lesz már festéklehúzás vagy kisebb horpadás.
Személy szerint nekem egyszer volt csak problémám egy másik autóssal, amikor a körforgalomban mentem szépen körbe és Ő meg bevágott elém, hogy kimenjen jobbra. Szerencsére jók a reflexeim és nem történt semmi, de nyilván pár percig az ember szive ilyenkor a torkában dobog.
Az autószerelőm ugyan megjegyezte jómultkorában, amikor egy próbakörre mentünk, hogy nagyon andalúz stílusban vezetek, de nem jöttem rá, hogy ez mit jelent, mert elég normálisan megy itt mindenki :-) Na jó, a fekvőrendőr előtt nem állok meg, meg ha látom, hogy a körforgalomban nem jön senki, akkor is megyek tovább, de én ezt inkább dinamikus vezetésnek hívnám :-)  Egy gyakorlott vezetőnek biztosan nem fog semmiféle gondot okozni a vezetés. A körforgalomban ha nem megyünk ki az első kijárón, akkor balra kell indexelni és tudja a mögöttünk haladó, mihez tartsa magát. Ezt mondjuk kicsit nehezen szoktam meg, de már alkalmazom, biztos ami biztos :-)
Az utak kevés kivétellel nagyon jó minőségűek, amit a térkép sokszor alsórendű útnak jelöl, az is sokkal jobb, mint amit otthon megszokhattunk. Kátyúk itt ritkák, persze fagy sincs.
Ami szokatlan lehet, hogy a kétsávos autóúton a biciklisek is közlekedhetnek, ezekre figyelni kell, bár a sebességkorlátozást többnyire mindenki betartja. A biztonsági övre harapnak, egyszer ezért állítottak meg, pedig csak kicsit lejjebb volt csúsztatva a vállamon, mert birizgálta a nyakamat és zavart. De végül megúsztam :-)
A parkolás nagyon sok helyen ingyenes, legalábbis sokkal könnyebb nemfizetős helyet találni és nem érzi úgy az ide látogató, hogy le akarják nyúlni és mindenhol csak fizetni kell. Ezt korábbi Vendégeink mondták.
Spanyolországban szerintem az autó még 1-2 hetes látogatás esetén is nélkülözhetetlen, úgyhogy nem kell félni, bátran beülni és nyomni a gázpedált. A kölcsönzők úgyis olyan biztosítással adják a kocsit, hogy önrész sincs, és mindent fedez. Legalábbis nekem mindig így volt eddig, ha kocsi kellett és rá sem néztek, ha visszavittem.....

Kék az ég és zöld a fű

Nem tudtam, honnan ez a szlogen, úgyhogy rákerestem, de én nem akarok semmiféle rejtett marketinget alkalmazni, úgyhogy leírom egyenesen: ez Guadalmansa.

Most már végigsétálok először a google-val a parton is - mindig így nézelődöm, hol, merre, meddig, kikerülve a GPS-t -, hogy hova érdemes menni és persze sikerült mára is belőni egy klassz helyet.











Csak érdekességképpen fotóztam ezt a táblát:


Ilyen magas összegű büntetésről szóló táblát bizony még sehol nem láttam :-)
Nem csodálom azonban, hiszen itt naponta több kertész is járkál, most is láttunk nem keveset, hatalmas a terület, amit gondoznak - nem is láttam kutyagumit, a gyerekek nyugodtan játszhattak a fűvön hemperegve, leszámítva az öntözőrendszert :-)

Gondolkoztam is, hogy vajon itt mennyi lehet mondjuk a "közös költség", hiszen nyilvánvaló, hogy még a kerítésen túli területek karbantartása is az árban van. Furcsa módon egy lakáson sem láttunk sem kiadó, sem eladó táblát. A teljes sétány be van kamerázva - itt ez most nem zavart, amúgy utálom a "nagy testvér mindent lát" - feelinget :-)

Persze most egyből megnéztem, vajon mennyiért vesztegetnek itt egy lakást, meg is lepődtem rendesen: az árak 500ezer EUR-nál kezdődnek.  Van kb. 7 ingatlan eladó, kimondottan az építettő oldalán leltem csak meg az ajánlatokat.
Ennyiért lehet, hogy lemondanék a makulátlan pázsitról :-)

1 év

Az egész úgy kezdődött, hogy 2011 februárjában elég hirtelen ötlettől vezérelve kijöttünk J-vel egy bő hétre Andalúziába. Alicante-ban szálltunk le - Pozsonyból indulva -, onnan bérautóval terveztük bejárni ami belefér egy hétbe. A hazamenetel után a szívem folyamatosan visszavágyott és akkor vettem a fejembe, hogy szeretnék ideköltözni. Én amúgy elég ad hoc módon működöm, persze ez nem azt jelenti, hogy nem gondolom át a dolgot, de ha valamit a fejembe veszek, arról engem nemigen lehet lebeszélni. Az elképzeléseket tettek követték, így már több, mint egy éve vagyunk itt Spanyolban.
Nem voltak nagy elvárasaim, én azt mondtam, hogy ha nem jön össze amit kigondoltam, akkor legalább nyaraltam egy jót, de kudarcként biztos nem fogom megélni, nem az a típus vagyok. Akkor a sors ennyit szánt nekem és kész :-)
Nos, a sorsnak én igazán hálás vagyok, és még mindig itt vagyunk. Nem tudnék személy szerint kudarcról beszélni, ami problémák adódtak (ez zömében az autónkkal volt, de hiába nem mai darab), azt végül meg tudtam oldani. Nem éreztem, nem éreztette soha senki, hogy én "csak" egy külföldi vagyok, igaz, mindig olyan helyen laktunk, ahol eleve nem a spanyolok tették ki a lakosság nagyobb részét.
Ha jövünk-megyünk, nyilván szóba elegyedünk emberekkel, de én nem vágytam arra, hogy itt akár helyivel, akár itt lakó angollal/némettel szorosabb kapcsolat - teszem azt barátság - alakuljon ki. Otthon vannak a barátaim, elég sűrűn van látogatónk is, talán ezért is. Innen nézve eléggé "magamnakvaló" vagyok, de többször írtam már, hogy nem vagyok sem társ, sem társaságfüggő, úgy jó, ahogy éppen van :-) Ha van társaság az is jó, ha nincs, akkor is feltalálom magam és nem kesergek magamban soha.
Hozzám úgyis zömében azok állnak közel, akikkel általában egy a véleményünk a dolgokról, legyen az gyereknevelés, barátság; azokkal vagyok egy hullámhosszon, akik a tetteimet meg tudják érteni, márpedig ilyen nem sok akad :-) Egyedül Judit az, aki teljes egészében osztja, elfogadja ezt a helyzetet, tudja, hogy miért csinálom és támogat, hogy nem állok be a "sorba" és próbálok megfelelni a kimondatlan társadalmi elvárásoknak.
Egy szó mint száz, én a mai napig nagyon jól érzem magam itt. Tény, hogy azt simán el tudnám képzelni, hogy miután itt már mindent bejártunk, mondjuk leköltözünk Teneriffére, vagy Lanzarote-ra néhány hónapra :-D Vagy kipróbálnám a portugál partokat, felmennék Porto közelébe; Asturias, Biscaya öböl - ezek mind nagyon-nagyon vonzó helyek még, ahol jó lenne eltölteni néhány hónapot - na de ne legyek telhetetlen, valahol meg kell(??) állapodni....
Na, majd ha meglesz a lakóautóm, akkor nekivágok ;-)

2012. november 28., szerda

Új felfedezések

Most úgy 2 napja rendesen lehűlt ám a levegő, bár kék az ég és vakítóan süt a nap, úgyhogy a délelőtti nagytakarítás és ebéd után kimerészkedtünk és választottunk olyan partszakaszt, ahol még nem jártunk.
Találomra hajtottam ki Estepona felett - úgy látszik jók a megérzéseim, és valóban csodás ez a rész. Nagyon szép kiépített út vezet a part mellett és ami külön tetszett, hogy a lakóparkok sávjában nem csak a kerítésen belül, hanem szinte egészen a partig gyönyörű füves és kutyakakamentes terület csábított egy kis napozásra.












Én az ilyeneket szeretem, úgyhogy ez lesz a Nr. 2 az Atlanti-óceán partjai után :-)



Díszletek között élni

Múlt héten a gyerekek megszavazták a La Líneán található játszóteret, amit már annyira sokszor láttunk, mikor Gib-re mentünk, de még sosem jutottunk be, mert mindig dugig tele volt. Most direkt úgy időzítettünk, hogy péntek délelőtt érkezzünk, így a gyerekek zöme iskolában-óvodában van és Ők nyugodtan tudnak játszani, nem kell mindenre órákat várni. Az enyéim ugyanis azt szeretik, ha üres a játszótér és nem hemzseg gyerekektől (én se bírom  a tömeget amúgy).
La Línea amúgy egy teljesen jelentéktelen város, még sosem mentünk be a központba se, de most úgy döntöttem, hogy ha csak kocsival is, de a "belvároson" át fogunk jönni. Sufni jellegű város (szerintem), ezt már '98-ban is megállapítottam, azóta se sokat változott.
A játszótér a gyerekek legnagyobb örömére tök üres volt, később jött egy kisfiú ugyan, de élvezték, hogy a pókhintát mégis ketten uralhatják és a különböző alkalmatosságokon sem kell osztozni.
Aki itt van a közelben, annak nagyon tudom ajánlani a zömében kötélből álló játszóteret, nagyon jó mozgásfejlesztő!








Legnagyobb örömömre pont felszállt egy gép is Gib-en, bár a feléről lemaradtam :-( Az még tervbe van véve, hogy ha jön J jövő szombaton, akkor egy napra megszököm egyedül és végignézem lehető legközelebbről a fel és leszállásokat Gib-en :-)


Innen aztán még lementünk Algeciras-ba, ami szintén nem egy szép városka, legalábbis a képet eléggé rombolja a kikötő látványa már messziről: tankhajók meg hatalmas daruk. Mindenesetre a déli részen állítólag lett volna egy-két jobb partszakasz a google szerint, de megnéztük és nem tetszett, úgyhogy Alcaidesa felé vettük az irányt.

Alcaidesa parti részére - Sotogrande-hoz hasonlóan  - sorompós átjárón keresztül lehet menni, persze nem kérdez senki semmit, csak a kabinból integet az éppen szolgálatot teljesítő egyén meg gondolom, a rendszámot felveszik, legalábbis ott a kamera. A sorompón túl aztán minden hirtelen csilivili, gondozott a zöld, az erdő, a park, az út széle, a fű magassága is mindenhol egyforma. A házak első látásra gyönyörűek, aztán ha közelebbről és alaposabban nézi az ember, akkor azt látja, hogy minden halott, a házak üresek, az utcák is üresek, ember alig lézeng. Oké, most november vége van, de a nyári főszezon talán 2 hónap, és a sok elhagyatott üres ház, telep, nem arról tanúskodott, hogy nyáron nagy élet lenne ott. Üzlet sehol, még a patika se volt nyitva most, és nem a szieszta miatt. Itt megint ugyanúgy elfogott a rossz érzes, mint Sotogrande-n, nem is értem az embereket, akik ilyen helyen tudnak lakni. Láttunk egy hatalmas telepet, urbanizációt, ahogy itt mondják, kb. 200 lakás, egyben láttuk napi élet nyomát - hogy érzi magát ott jól valaki, ha az összes többi lakás üres??? Mint egy szellemkastély.
Judittal is beszéltük, hogy sok helyen úgy fest, mintha az ember díszletek között élne, de teljesen elrugaszkodva a való világtól.
Az árakat nézve, sok százezer eurót kérnek itt egy házért, hát nem tudom, én egyet sem adnék értük, az biztos. Szeretem, ha gondozott a környék, meg rendben van minden, és nem szeretem, ha alattam-felettem-mellettem folyton zörögnek egy társasházban, de azért ez már az érem másik oldala, ez sem jó.



Parti rész és az Alcaidesa golf


Ezek a házak zömében üresen állnak és ijesztő. Egy-egy lakásban láttuk csak némi élet jelét.

Az ingatlanhelyzettel kapcsolatban az a véleményem - már amennyire rálátok -, hogy itt soha, semmi pénzért nem vennék ingatlant. Aki befektetés célból vesz/vett, az tuti, nem fogja behozni már az árát, főleg ha ezekre a helyekre gondolok, ahol egy szimpla lakás is 200000 EUR-nál kezdődik és jó, ha nyáron 2 hónapig kiadható, de olyan túlkínálat van, hogy még azt is erősen kétlem. Az ingatlanok zöme ráadásul - ha valaki nincs ott folyamatosan az építkezésnél - rossz minőségű, esőre nem készülnek, de ha mégis jön egy-egy nagyobb/hosszabb esős periódus, akkor minden szétázik, a falakon folyik a víz, esz mindent a rozsda és még hosszan sorolhatnám. Az látszik, hogy logikus gondolkodás itt még az építkezéseknél is kizárt, hajmeresztő dolgokat látunk, de itt is, ahol mi lakunk :-) A jó szakember elkelne, ahogy Krisztivel is beszéljük mindig, mert a szolgáltatás, precíz munkavégzés területen még bőven lenne hova fejlődni - persze szimplán lehet, hogy "így is jó", és igény sincs rá?!

2012. november 24., szombat

Lisztérzékeny a gyerek

2009 májusát írtuk és éppen Németországban voltunk egy aquaparkos hotelben. Patriknak nagyon erős hasmenése volt, félóránként cseréltem a pelusát - de semmi más gond nem volt, se láz, se rossz közérzet, ugyanúgy játszott, jókedvű volt. Mit csinál ilyenkor a szülő? Természetesen vírusra gyanakszik és adja a gyereknek a száraz kaját. Mi is ezt tettük, de nem múlt igazán, aztán már evett megint mindent, és végül abbamaradt, folytattuk a körutunkat Németben. Nemsokkal hazaérésünk után még egyszer útnak eredtünk, ezúttal Pünkösd révén Stuttgartba. Itt félóránként cseréltem a pelenkát, sőt, éjjel még a kocsihoz is le kellett mennem, mert elfogyott, amit felvittem.
Ahogy hazaértünk, mentem a gyerekorvosunkhoz, hogy azért ez mégsem normális, a pocakja is elég nagy kerek és kemény volt. Ha csak tehetem és nincs valami egyéb haváriaeset, akkor kizárólag a saját gyerekorvosunkhoz megyek, igaz, mi amúgy is "jó" betegek vagyunk, mert szinte egyáltalán nem járunk még hozzá se.
A doki ránézett Patrikra és rögtön mondta, hogy ez két dolog lehet: lisztérzékenység vagy laktózérzékenység. Az előbbit rögtön meg tudja állapítani, az utóbbi kicsit macerásabb. Elővette a Biocard gyorstesztet, egy észrevehetetlen tűszúrással vett két-három csepp vért P ujjából és hasonló módon a terhességi teszthez, vártuk, hogy egy csík vagy két csík. Két csík lett, vagyis pozitív. A teszt állítólag 99% pontos, úgyhogy a tünetek mellett gyakorlatilag én már biztosra vettem, hogy akkor lisztérzékeny. Sokmindent nem hallottam erről a betegségről korábban, de persze rögtön utánanéztem a neten. Annyira nem tűnt tragikusnak, amúgy sem estem kétségbe, szerencsére nem vagyok az a fajta. Ha csak mást eszik a gyerek, az nem gond, soha ennél rosszabb ne legyen, mondtam magamban. Persze egyből kért időpontot a cöliákiacentrumban is, nem írom a nevét, vérvételre, mert ugye az a biztos. Arról is kaptunk információt a gyerekorvostól, hogy a vérvétel után még "biztos ami biztos" alapon végeznek egy bélbiopsziát, vagyis ledugnak egy kis csövet a gyerek torkán és a vékonybélből kicsippentenek egy kis darabot. Na, ez horrornak hangzott számomra. Kérdeztem is, hogy ezt muszáj-e, hiszen egy szerológiai vizsgálatnak mégis biztosan lehet hinni, de hát a protokoll ezt mondja, hogy ezt kell csinálni, mese nincs.
Aztán beszéltem még egy gyerekbarát doktornővel és Ő is hasonlókat mondott, a vérvizsgálat biztos, a biopszia meg nem egy kellemes dolog másfél éves gyereknek - magyarul tortúra.
Akkor már elhatároztam, hogy akkor a biopszia kilőve, nem teszem ki a gyereket mindenféle kínzásnak, még akkor sem, ha egyesek szerint "semmiség" az egész. A gyerekdokit kikérdeztem, hogy mi a teendő, Ő azt javasolta, hogy vérvétel után egyből kezdjük a diétát.
Hétfői napon megjelentünk a gyerekosztályon vérvételre, behívtak, P az ölemben - akkor pont másfél éves volt -, és próbáltak volna kézfejbről vért levenni. Gyerek persze üvöltött, ki szereti, ha szúrkálják, meg lefoglalják - nem boldogultunk hárman se. A nővér kérdezte, hogy miért nem tud nyugodtan ülni a gyerek, ettől kicsit kivágta nálam a biztosítékot, aztán felállt, hogy ez így nem fog menni, sűrű a gyerek vére, adjak neki inni és fél óra múlva kezdjük újra. Ez elég fura volt, hiszen nem lehetett enni-inni előtte 8 órával, de előtte ivott egy csomót... Lementünk a büfébe, megitattam a hozott víz helyett almalével, hogy az mégiscsak jobban csúszik, de közben járt az agyam, hogy ez így nem lesz jó és felhívtam a dokinkat, hogy mi a helyzet, esetleg megpróbálnám elkérni a csöveket, elmenni Hozzá, ha hajlandó megcsinálni a vérvételt. Igent mondott, úgyhogy visszarobogtam az emeletre, a nővérek elképedésére elkértem a csöveket és mindent és már mentünk is az orvosunkhoz. Ő azt mondta, hogy kézfejből sosem tudták volna levenni egy ekkora gyereknél, így maradt a halántékon az ér - ez is sokkoló persze, és persze itt is üvöltött a lefogástól, de sokkal hatásosabb volt valóban. Levétel után rohanás vissza a kórházba a vérrel, és aznap már kezdtük is a diétát. A vérvétel eredménye jó sokára jött meg, hívtak be biopsziára, de mondtam, hogy köszönöm, nekem ennyi elég. Akkor ugyan még nem tudtam, hogy mindenféle igazolás szükségeltetik a tartósan beteg gyerek igazoláshoz, és ez pénzbeli plusszal is járna, de ha tudom, akkor sem tettem volna ki a gyereket a tortúrának és ezt a mai napig nem is bánom. Azóta már beszéltem nem egy gasztroenteorológussal is, aki szintén megerősített, hogy a szérumvizsgálat 100%-os pontosságú és felesleges a biopszia. Sőt, ha a betegséget időben felismerik és a beteg hamar kerül orvoshoz, még az is előfordulhat, hogy a vérvizsgálat eredménye pozitív és a biopsziáé negatív, mivel a bélbolyhok még nem károsodtak "annyira", ezért aztán azt mondja a kevésbé tapasztalt orvos, hogy nem cöliákia, simán eszik tovább a beteg mindent, a tünetek maradnak, állapot meg rosszabbodik. De hát ez van, a protokoll az protokoll (és csomó plusz kifolyt pénz az egészségügy pénztárcájából, véleményem szerint). Óriási szerencsénk van azért, hogy nem kellett hetekig -hónapokig kivizsgálásokra járni, mert hallottam ám nem egy ismerőstől, hogy az orvos nem tudta mi a baj, nem ismerte fel a tüneteket, a gyerek állapota meg csak romlott.....
Én minden infót a netről szedtem, meg persze amit a gyerekorvossal konzultáltunk. Szerencsére akkoriban jelentek meg sorban a gluténmentes termékek a boltban, így azzal sem volt sok gondunk, a lisztet lecseréltem rizslisztre, gyakorlatilag ennyi történt. Azt tudtam, hogy minden morzsára figyelni kell, tehát ha kenek egy szelet normál kenyeret vajjal, akkor a Patrikét már nem kenhetem. Ő akkor még egyáltalán nem beszélt, így nemtetszését sem tudta igazán kifejezni. Emlékeim szerint nagy gondunk nem volt, tudomásul vette, hogy a kenyér más, de minden egyebet úgy főztem, hogy nem kétfélét, mert az nekem nagyon körülményes lett volna, hanem rizsliszttel vagy gluténmentes lisztkeverékkel. Soha nem kezeltem "beteg" gyerekként, egyszerűen más kenyeret eszik és ennyi. A dolog jól működött, megszűntek a tünetek, lement a pocak és látványosan jobban fejlődött.
3 évesen elkezdett közösségbe járni, csanába, ahova persze vihettem az általam készített ebédet meg a kenyeret, és Évának köszönhetően maximálisan biztos lehettem abban, hogy nagyon figyelnek az étkezésére :-)
Patrik hamar hozzászokott, hogy Ő mást eszik, nem is igen fogadott el senkitől semmit, bár ugye még 3 évesen gyakorlatilag egy szót sem mondott, így kommunikálni csak mutogatással tudott - amit többnyire csak én értettem meg. A lisztmentes kúrát az  évek alatt én is többször kipróbáltam és határozottan állíthatom, hogy óriási a különbség. Ha 2-3-4 hétig nem ettem liszteset (tehát amiben búzaliszt van) és utána egy-egy szeletet bepróbáltam, borzasztóan fájt a hasam, nagyon rossz volt. De visszaestem újra és újra, míg most júniusban eljött az a pont, hogy annyira rosszul voltam és annyira fájt a hasam, hogy többé nem voltam hajlandó megenni a normál kenyeret. Sokat olvastunk ezügyben, és már egyre több helyen hangzik el, hogy a glutén sokkal több embernek okoz problémát, anélkül, hogy tudnának róla. Ebbe most nem megyek bele, aki akar, utána tud járni például itt, ahonnan van angol nyelvű forrásmegjelölés is, mindenesetre Linda is csatlakozott az akcióhoz, és több hónapja már nem eszünk normál lisztes ételeket. Persze, nekünk nem kell minden morzsára figyelni, és nála is megesik, hogy becsúszik egy-egy más, de azért 99%-ban már gluténmentesen étkezünk. Ráadásul ezt itt könnyebb és olcsóbb is megvalósítani, olcsóbbak a termékek mint Mo-on és nem utolsósorban sokkal nagyobb a választék is. Itt még egy sima joghurtra meg tonhalkonzervre is rá van nyomva, hogy "sin gluten", ami megnyugtató, gyakorlatilag az összes termékre, amiről tudni lehet, hogy kis eséllyel tartalmaz glutént.
Épp a napokban jött ki egy újfajta baquette meg kenyér a Mercadona-ban, amin már észre sem lehet venni, annyira jó az állaga :-)
Úgyhogy kitartás minden lisztérzékeny gyereket nevelő szülőnek, a világ nem dől össze és örüljünk, hogy nincs nagyobb baja a csemetének :-) A kicsit hamar hozzászoknak, hogy ők "mást" esznek, ha beszélnek, már simán mondják társaságban amit nem ismernek, hogy ők ilyet nem ehetnek és már minden helyettesíthető, még a jó pizza is. Sőt, ez az egyetlen ország (tudomásom szerint), ahol a McDo-ban gluténmentes zsemlével is kérhetjük a hamburgert - nem mintha rajongó lennék, de egy évben 2-3 eset előfordul, amikor gyorsan kell valami és nincs más megoldás. A gluténmentes termékeket készítő éttermek száma pedig nő, sok helyen látom kiírva, még pizzériában is! Talán egyszer otthon is eljön majd ez az idő :-)

2012. november 21., szerda

Estepona színes utcácskái

Judittal fedeztük fel október végén, amikor megszöktünk egy-két órára, és sétálgattunk a központban, a színes utcácskákat Estepona-ban. Hihetetlenül hangulatosak, úgyhogy ma beterveztünk egy fagyizást a kedvenc kávézó-cukrászdánkban és legalább végigsétálgattunk az összes kis utcán. Ahogy néztem, a környéken a többi kis utcát is hasonló módon szeretnék felújítani, legalábbis jópár közülök teljesen fel van túrva. Bízom benne, hogy ezért :-)

Ez a kék utca

A piros utca

Sárga utca :-)



Zöld utca




A kedvenc kávézó-fagyizó-cukrászda ráadásul szupergyors nettel, kell ennél több? :-)

Érik a vadmandarin 


Marokkó ajándék repjeggyel

Marokkó volt az első közös utunk J-vel, 2001 decemberében. A Qualiflyer tagságomnak köszönhetően a korábbi több, hosszabb távú repüléseknél gyűjtött pontokból állt rendelkezésre annyi, hogy a megadott lehetőségek közül megpróbáltuk a legtávolabbi célpontot kiválasztani: ez Marokkó volt. Persze a reptéri illetéket fizetni kellett, de akkor még nem volt fapados, így jól jártunk (ma meg a reptéri illeték árából szerintem több személy marokkói útját ki lehet hozni :-) ). A Swissair-rel mentünk kicsit macerásan, mert bécsi indulással Casablanca 2 átszállással volt csak elérhető. Nem panaszkodom, mert nagyon jó volt, igaz Bécsből kis géppel mentünk, emlékeim szerint lehet, hogy ez a gép volt propelleres :-) Talán ha négyen utaztunk, jó kiszolgálás, minden rendben volt, de a nagy gépek után borzasztó furcsa volt egy alig 30-40 személyes (szerintem Fokker) gépen utazni. Basel-ben leszálltunk, majd alig 20 percet repültünk Genf-ig egy még kisebb géppel, és még onnan se a megszokott méretű Airbus v. Boeing ment - viszont tele volt. Mindhárom gépen kiváló kaja és kiszolgálás, mondanom sem kell - hiába, a Swissair azért már akkor is név volt. :-) Én a repülőútjaim során a kiskanalakat gyűjtöttem (amúgy nem gyűjtök semmit), úgyhogy ezek otthon vannak a fiókban a mai napig. Itt is elkértem, legalább egyet :-)
Casablanca-ban Ibis-ben laktunk, ezt foglaltam a neten, árat már nem tudok, de emlékeim szerint átszámítva úgy kb. 40EUR/szoba/éj lehetett. A reptérről vonatoztunk elég szemetes és csúnya részen át, erre emlékszem, a hotel meg a vasútállomás mellett volt, ennek azért voltak előnyei. Csak gyalogosan közlekedtünk Casablanca-ban, voltunk kint a halpiacon a parton, ez igazán érdekes volt - meg persze büdös. Az ember feje felett repkedtek a halak kézről kézre - nem úgy mint Javea-ban az automatizált rendszer :-) Elsétáltunk a nagy mecsethez, be lehetett menni, jártuk a várost, sétáltunk a Medina-ban.
Mivel egy hétig voltunk, de egy hét Casablanca-ra sok, 2 napra átmentünk Fez-be is. Fez Marokkó második legnagyobb városa az Atlanti-óceán partján és a világ egyik legnagyobb medinája található itt.
A medina látogatása bizony számunkra is tartogatott némi meglepetést, ugyanis óriási és egy turista simán el tud veszni a kanyargós, szűk utcákon. Még viszonylag a sétánk elején csapódott hozzánk egy 8-10 év körüli kisfiú, aki folyamatosan "vezetett" minket a labirintusban. A medina tele van árusokkal, voltunk szőnyeg-manufaktúrában, ahol kislányok szőtték a szőnyeget és persze mindent próbálnak eladni az embernek. Nekem nem rémlik, hogy nagyon erőszakosak lettek volna, de Juditék múltkor a tangeri látogatás után ezen panaszkodtak :-) A kisfiú tehát végigkísérte utunkat, bár többször jeleztük neki, hogy köszönjük de nem akarunk semmit tőle. Persze a regisztrált idegenvezetők elől folyton bújkált, így többször előfordult, hogy pár percre eltűnt és mi sem tudtuk, hogy vajon visszajön-e vagy végleg felszívódott. Több órás volt a sétán és valójában csak a végén tudtuk értékelni, hogy a fiú velünk volt: nélküle lehet, még ma is ott sétálnánk :-)
Fez-ben szintén Ibis-ben, a pályaudvar mellett aludtunk, majd  másnap este mentünk vissza Casablanca-ba, ahonnan a repülőnk is indult.
A vonaton egy gyerekes párral utaztunk egy fülkében és bár maga a vonat nem sokban különbözött szerintem egy mo-i MÁV sima mezei szerelvényétől, bizony felsikítottam és felugrottam, amikor magam mellett az ülésen egyszer csak elkezdtek sétálni a csótányok. Nem az afrikai nagy, csak a kisebb (vagy még nem nőtt meg, ki tudja). A gyerekes marokkói pár velem szemben csak mosolygott, hogy ez teljesen normális itt, de bizony én aztán egész úton nem mertem már leülni :-)
A repülős visszautunk kalandosra sikerült, mert a gépünk havazás miatt sokat késett és futólépésben kellett átloholnunk a terminálon, hogy elérjük a basel-i gépet, mely már gyakorlatilag csak ránk várt. Hóesésben repültünk át Genf-ből Basel-be, gyönyörű volt és nagyon finom lazacos szendvicset szervíroztak a mindössze 20 perces úton, erre határozottan emlékszem :-)
Összesítve, nagyon megérte elmenni Marokkóba, Fez mindenképpen megér egy-két napot!

A képet nem én készítettem, de majd Mo-on scannelek, mert ezen a gépen sajnos nem találtam a marokkói fotóinkat :-(


2012. november 20., kedd

Halványuló emlékek

Valamelyik este említettem meg J-nek, hogy milyen különös, hogy az idő múlásával egyre nehezebb felidézni azokat a helyeket, ahol megfordultunk; nincs előttem, hogy milyen volt egy-egy utca, miket néztünk meg, nem emlékszem, hogy nézett ki a ház/hotel ahol laktunk; egy csomó fontos részlet nem jut eszembe, pedig jó a memóriám és minden ami utazással kapcsolatos, általában megmarad a fejemben. Néha egy-egy apróság persze mélyen elrejtve itt van ám, azon meg meglepődöm, hogy úristen, még erre is emlékszem. De már 1-2 éve történt eseményeket is nehéz olykor felidéznem.
Múltkor a számítógépes kalandunk után meg is fogadtam, hogy megjön a vinyó, akkor gyorsan kiírom DVD-re a 12 éven át készült fotóinkat, ami igencsak 80 GB-re rúg, nehogy aztán megint történjen valami és megsemmisül minden emlék. Elő is szedtem, mert itt valahogy sokkal több idő jut mindenre, nem szöszölök annyit vagy nem is tudom; pedig Mo-on a gyerekek sincsenek napközben, itt meg igen, mégis, itt valahogy jobban be tudom osztani az időt. Nézegetem hát a képeket - majd rakok fel - meg leírom, mi hogy hol volt, legalább ennyi maradjon meg az utókornak - nekünk -, hátha pár év múlva ezt is elfelejteném :-)
Meg amúgy is jól esik nosztalgiázni.....

Iskolaválasztás

Nehéz kérdés volt anno, és már jóval előtte - lassan 3 éve - okozott nem kevés álmatlan éjszakát, hova menjen Linda iskolába.
Én utáltam az általánost - az első osztályt leszámítva -, mert a tanítónők legtöbbje egész egyszerűen "pofára" osztályozott  és teljesen egyértelmű volt már akkor is számomra, hogy ki az akit szeret és ki az, akit nem. Az első osztályban nagyon jó tanítónőnk volt, de évről évre váltották egymást, és mire megismerte az egyik a gyerekeket, már jött a következő. Aztán ötödiktől lett több tanár, mindig volt, aki nagyon kedves volt és mindenkiben igyekezett meglátni a szeretnivalót, illetve azt, hogy ki mire képes. Náluk jól tanultam, de a többi tárgy, ahol undok volt a tanítónő, azok az utolsók lettek a sorban és persze ennek volt "eredménye" is. Hamar megfogadtam, hogy ha majd lesznek gyerekeim, akkor semmiképpen sem fogom őket olyan helyre adni, ahol nem a gyerek a központ, és ahol a "tanárnak mindig igaza van". Ebben a mai napig nem értünk egyet amúgy a szüleimmel :-)
Sok lehetőségünk nem volt, amikor Linda nagycsoportos lett, kapták az óvodák a meghívókat a bemutatóórákra, mentünk is egy-két helyre, például a Törökvészi útra is. Nagyon nem tetszett, igaz, pont harmadikosok órájára ültünk be, ott volt bemutató és nem láthattuk az elsősök életét. Aztán a szünetben persze bekukkantottunk Hozzájuk is, ott tetszett amit láttunk, de ugye ahogy a mondás is szól, elsősorban tanítót választ a szülő és nem iskolát - a tanítónő az elsőben egy tünemény volt (mindig bejönnek az első megérzéseim!), viszont akihez kerültek volna, az nem volt az :-( Suli barátnőmmel együtt kilőve.
Egy szombati napon a gyerekekkel együtt az osztrák suliba is elmentünk nyílt napra. Elsőre úgy-ahogy elment, bár nem éreztem, hogy "ide kell járnia". Az elsősök feszengve ültek, viszonylag szigorú volt a tanárnő, semmi játékosság, pedig mégiscsak az óvodásból éppen most lett iskolás...Nem kerülte el a figyelmünket, hogy egy-két gyereknek kínszenvedés volt végigülni a 45 percet. A suliba sokszoros volt a túljelentkezés, és bár behívtak minket "vizsgázni" (én már ettől is berzenkedem), végül nem mentünk el, lemondtam.
Még volt egy kísérletünk a Waldorfban, de ott nekem, ahogy én nevezem - a "filozófiai szósz" - valahogy nem jött be.
A sors ajándéka volt, hogy egyik nap Szofi anyukája egy plakátot látott az ovink faliújságján - Palánta Alapítványi Iskola. Azelőtt soha nem is hallottam róla, pedig közel van hozzánk és még a neten sem leltem.
Elolvastam a honlapot, ami alapján azt mondtam, hogy igen, ilyennek kell lennie egy gyerekközpontú iskolának.
Talán január vagy február eleje volt, amikor elkezdtünk járni a Hivogató foglalkozásokra szombatonként, hogy a tanítónők megismerhessék a gyerekeket és meg tudják ítélni, hogy a gyerekek alkalmasak e a "szabadabb", önálló tanulásra. A két tanítónő - mert hogy ketten viszik az első-második osztályt, lehetővé téve a differenciált tanítást - elsőre nagyon szimpatikusak voltak. Amíg a gyerekek egymással, az iskolával és a tanítónővel ismerkedtek, addig mi szülők az iskola életét ismerhettük meg úgy, hogy közben nekünk is jutott egy-egy közös játékos feladat, ami minket, szülőket is közelebb hozott egymáshoz. Az utolsó ilyen foglalkozáson egy szombati délelőttön közös bográcsolást tartottunk az iskola udvarán, valamint itt mondta el mindenki, hogy miért választotta ezt az iskolát, mit vár tőle.
Nos, az iskola az első perctől kezdve nálunk a Nr. 1. Nincs olyan esemény vagy pont, ami az elmúlt 2 év alatt problémát jelentett volna, az összes gyerek a mai napig imád ide járni. Persze volt, aki közben elment, mert rájött, hogy mégsem ezt szeretné, vagy éppen költözés jött közbe.
Aki valóban a gyerekek érdekeit tartja elsődlegesnek, azok viszont maradtak. Egy nagyon jó közösség is alakult, a tanítónőnk elmondása alapján az iskola életének eddig legjobban összetartó csapata alakult ki
Az iskola számít a szülők segítségére is. Az első év előtt így közösön döntöttünk az osztályterem kifestéséről illetve a gyerekek pihenését segítve egy jó nagy szőnyeg vásárlásáról. Ha bármilyen program van, viszünk sütit, büfét szervezünk, beállunk a ruhatárba. Szülői klubdélutánokat szervezünk egy-egy családnál, ahol mindig felmerül egy-egy aktuális téma, ami mindenkit érint.
Az iskolában a reggelek beszélgetőkörrel kezdődnek, mindenki elmesélhet egy-egy fontosabb eseményt, mi történt előző délután, mi bántja, mit álmodott - ki mit akart. A tanítónők figyeltek arra, ha fáradtak a gyerekek, és ha látszott, hogy nem megy, akkor kimentek velük a játszótérre vagy az udvarra, vagy egyszerűen mozogtak kicsit.
Az első hetekben közösön állították fel a szabályokat, melyhez mindenkinek tartania kell magát, illetve "szerződést" kötöttek egy-egy projekt elvégzéséhez (itt jegyzem meg, hogy NEM kötelező szerződni, de gyakorlatilag olyan gyerek nincs, aki ki akar maradni belőle, hiszen magával szúr ki, ha nem vesz részt és kivülállóvá válik).
8 éven át nincsen sem érdemjegy, se pirospont, se fekete;  nincs boszorkány, meg felhő, meg ki tudja még mi - nem ezt tartják hatásos motiváló tényezőnek - és én sem. Szöveges értékelést kapnak, de nagyon részleteset, mindenre kiterjedően, amiből kitűnik, hogy nagyon is jól ismerik a gyerekeket (amit segít, hogy az egyik tanítónő 4 évig van a gyerekekkel!).
Ami nekem nagyon szimpatikus volt, hogy nem minden gyerektől ugyanazt a teljesítményt várják. Nyilván az egyik matekból jobb, a másik fogalmazni tud jobban - a tanító itt pontosan látja, hogy ki mire képes, viszont azt maximálisan ki is hozza a gyerekből. Az egyik lassabb, a másik sokkal gyorsabban halad - ez itt nem probléma, a lassabbat bevárják, nem sürgetik, a gyorsabb pedig plusz feladatokat kaphat. Kiemelt hangsúlyt kap az alapok tökéletes elmélyítése, mert anélkül ugye nem lehet tovább építkezni.
Egy szó mint száz, a sulit imádjuk. Ezért volt nehéz döntés - és a mai napig az - ha le kéne mondani róla teljesen. Az iskola nekem minden területen 100%-os, és ilyenkor hajlamos vagyok minden másikat ehhez mérni, ugyanezt elvárni. Krisztivel sokat beszélgettünk az itteni spanyol suliról, múltkor a Noelt is kikérdeztem kicsit. Nem látom itt ugyanezt az alaposságot, a szorzótáblában például Linda határozottan sokkal jobb, osztásban szintén - ezeket már tényleg vágja. A tananyag nagyon hasonló amúgy.
Ami nem tetszik - de most ezt én csak egy iskolára tudom írni, nyilván nem minden spanyol iskola egyforma -, hogy reggel beesnek és egyből tanulás van. Nincsen lehetőség egy szusszanásra sem, mert 9 előtt nem lehet bemenni a suliba, de 9.10-kor már kezdődik az óra, és sokszor a szülők 5-10 perceket késnek vagy még többet. 9-től 12-ig szünetmentesen tanulnak, Noel elmondása szerint akkor lehet kimenni/felállni, ha vécére kell menni vagy valaki valamit nem tud és kérdez.
A lecke sok. Nálunk nem volt lecke, valahogy a gyerekek mindig be tudták fejezni a suliban, és ahogy a szülő normál esetben nem visz haza munkát a munkahelyéről, úgy szerintem a gyerek se vigyen haza leckét, ha reggel 8-tól délután 3-ig iskolában van. Otthon legyen játék, pihenés, család.
Kriszti elmondása szerint 4-5 után ahogy hazaérnek, sokszor másfél órányi házi feladat van.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy bírnánk mi ezt. Linda strapabíró, de amivel mi küszködtünk  - és ez volt az egyetlen "árnyékos" oldal - az az állandóan visszatérő migrén úgy 2-3 hetente, aminek minden esetben hányás lett a vége :-( Ez ment egész elsőben, pedig nem mondanám, hogy túlterhelt volt a gyerek. A gyerekdokink szerint azonban ez mégis az lehetett. Ahogy kijöttünk Spanyolba, ez megszűnt. Most, szeptemberben megint jött a fejfájás hányással, aztán megint semmi. Bár ami igaz, pont múlt héten volt egyszer, nem is értettem.
A spanyol iskola sokkal szigorúbb, a gyereket nem nagyon lehet kikérni néhány napra és orvosi igazolás kell,  ha nem megy a gyerek. Az utcán simán megkérdezheti a rendőr, hogy miért nincs iskolában például.
Eső esetén, ha nem tudnak az udvaron tornázni (nincs tornatermük), akkor simán berakja a tanítónő a gyerekeket a könyvtárba egy filmre, mondjuk egy Pókemberre (7-8 éves gyerekeket!). Ez nálam garantáltan kiverné a biztosítékot, ahogy Kriszti is reklamált aztán :-)
Mivel otthoni kötöttségeink is vannak, és néha haza kell mennünk, ráadásul én az idő nagyobb részében egyedül vagyok velük, ezt nem tudnám megoldani.
Persze az sem utolsó szempont, hogy nagyon élvezzük ezt a kötetlenséget :-) Nem kell hétvégékre és iskolai szünetekre koncentrálni, amikor minden sokkal drágább.
Nyilván ez nem mehet a végtelenségig, de úgy gondolom, hogy még van egy kis időnk. Egyelőre ez a rendszer jól működik, kicsit ott, sokat itt.... Linda annak ellenére, hogy nem jár folyamatosan iskolába, rengeteget tanul - persze nyilván mást is, mint amit ott tanulna. Bár utálom a tévét és otthon évek óta nem néztük, most néha a spanyol miatt mégis megengedem, hogy egy-egy rajzfilmet megnézzenek. Egy percig nem vitatom, hogy gyerekként könnyebb megtanulni egy-egy nyelvet - de azért mások is, én is megtanultam végül és túléltem.
Lehet, hogy túlságosan a gyerekek szempontjait nézem csak? .... majd kiderül. :-)