2012. november 20., kedd

Iskolaválasztás

Nehéz kérdés volt anno, és már jóval előtte - lassan 3 éve - okozott nem kevés álmatlan éjszakát, hova menjen Linda iskolába.
Én utáltam az általánost - az első osztályt leszámítva -, mert a tanítónők legtöbbje egész egyszerűen "pofára" osztályozott  és teljesen egyértelmű volt már akkor is számomra, hogy ki az akit szeret és ki az, akit nem. Az első osztályban nagyon jó tanítónőnk volt, de évről évre váltották egymást, és mire megismerte az egyik a gyerekeket, már jött a következő. Aztán ötödiktől lett több tanár, mindig volt, aki nagyon kedves volt és mindenkiben igyekezett meglátni a szeretnivalót, illetve azt, hogy ki mire képes. Náluk jól tanultam, de a többi tárgy, ahol undok volt a tanítónő, azok az utolsók lettek a sorban és persze ennek volt "eredménye" is. Hamar megfogadtam, hogy ha majd lesznek gyerekeim, akkor semmiképpen sem fogom őket olyan helyre adni, ahol nem a gyerek a központ, és ahol a "tanárnak mindig igaza van". Ebben a mai napig nem értünk egyet amúgy a szüleimmel :-)
Sok lehetőségünk nem volt, amikor Linda nagycsoportos lett, kapták az óvodák a meghívókat a bemutatóórákra, mentünk is egy-két helyre, például a Törökvészi útra is. Nagyon nem tetszett, igaz, pont harmadikosok órájára ültünk be, ott volt bemutató és nem láthattuk az elsősök életét. Aztán a szünetben persze bekukkantottunk Hozzájuk is, ott tetszett amit láttunk, de ugye ahogy a mondás is szól, elsősorban tanítót választ a szülő és nem iskolát - a tanítónő az elsőben egy tünemény volt (mindig bejönnek az első megérzéseim!), viszont akihez kerültek volna, az nem volt az :-( Suli barátnőmmel együtt kilőve.
Egy szombati napon a gyerekekkel együtt az osztrák suliba is elmentünk nyílt napra. Elsőre úgy-ahogy elment, bár nem éreztem, hogy "ide kell járnia". Az elsősök feszengve ültek, viszonylag szigorú volt a tanárnő, semmi játékosság, pedig mégiscsak az óvodásból éppen most lett iskolás...Nem kerülte el a figyelmünket, hogy egy-két gyereknek kínszenvedés volt végigülni a 45 percet. A suliba sokszoros volt a túljelentkezés, és bár behívtak minket "vizsgázni" (én már ettől is berzenkedem), végül nem mentünk el, lemondtam.
Még volt egy kísérletünk a Waldorfban, de ott nekem, ahogy én nevezem - a "filozófiai szósz" - valahogy nem jött be.
A sors ajándéka volt, hogy egyik nap Szofi anyukája egy plakátot látott az ovink faliújságján - Palánta Alapítványi Iskola. Azelőtt soha nem is hallottam róla, pedig közel van hozzánk és még a neten sem leltem.
Elolvastam a honlapot, ami alapján azt mondtam, hogy igen, ilyennek kell lennie egy gyerekközpontú iskolának.
Talán január vagy február eleje volt, amikor elkezdtünk járni a Hivogató foglalkozásokra szombatonként, hogy a tanítónők megismerhessék a gyerekeket és meg tudják ítélni, hogy a gyerekek alkalmasak e a "szabadabb", önálló tanulásra. A két tanítónő - mert hogy ketten viszik az első-második osztályt, lehetővé téve a differenciált tanítást - elsőre nagyon szimpatikusak voltak. Amíg a gyerekek egymással, az iskolával és a tanítónővel ismerkedtek, addig mi szülők az iskola életét ismerhettük meg úgy, hogy közben nekünk is jutott egy-egy közös játékos feladat, ami minket, szülőket is közelebb hozott egymáshoz. Az utolsó ilyen foglalkozáson egy szombati délelőttön közös bográcsolást tartottunk az iskola udvarán, valamint itt mondta el mindenki, hogy miért választotta ezt az iskolát, mit vár tőle.
Nos, az iskola az első perctől kezdve nálunk a Nr. 1. Nincs olyan esemény vagy pont, ami az elmúlt 2 év alatt problémát jelentett volna, az összes gyerek a mai napig imád ide járni. Persze volt, aki közben elment, mert rájött, hogy mégsem ezt szeretné, vagy éppen költözés jött közbe.
Aki valóban a gyerekek érdekeit tartja elsődlegesnek, azok viszont maradtak. Egy nagyon jó közösség is alakult, a tanítónőnk elmondása alapján az iskola életének eddig legjobban összetartó csapata alakult ki
Az iskola számít a szülők segítségére is. Az első év előtt így közösön döntöttünk az osztályterem kifestéséről illetve a gyerekek pihenését segítve egy jó nagy szőnyeg vásárlásáról. Ha bármilyen program van, viszünk sütit, büfét szervezünk, beállunk a ruhatárba. Szülői klubdélutánokat szervezünk egy-egy családnál, ahol mindig felmerül egy-egy aktuális téma, ami mindenkit érint.
Az iskolában a reggelek beszélgetőkörrel kezdődnek, mindenki elmesélhet egy-egy fontosabb eseményt, mi történt előző délután, mi bántja, mit álmodott - ki mit akart. A tanítónők figyeltek arra, ha fáradtak a gyerekek, és ha látszott, hogy nem megy, akkor kimentek velük a játszótérre vagy az udvarra, vagy egyszerűen mozogtak kicsit.
Az első hetekben közösön állították fel a szabályokat, melyhez mindenkinek tartania kell magát, illetve "szerződést" kötöttek egy-egy projekt elvégzéséhez (itt jegyzem meg, hogy NEM kötelező szerződni, de gyakorlatilag olyan gyerek nincs, aki ki akar maradni belőle, hiszen magával szúr ki, ha nem vesz részt és kivülállóvá válik).
8 éven át nincsen sem érdemjegy, se pirospont, se fekete;  nincs boszorkány, meg felhő, meg ki tudja még mi - nem ezt tartják hatásos motiváló tényezőnek - és én sem. Szöveges értékelést kapnak, de nagyon részleteset, mindenre kiterjedően, amiből kitűnik, hogy nagyon is jól ismerik a gyerekeket (amit segít, hogy az egyik tanítónő 4 évig van a gyerekekkel!).
Ami nekem nagyon szimpatikus volt, hogy nem minden gyerektől ugyanazt a teljesítményt várják. Nyilván az egyik matekból jobb, a másik fogalmazni tud jobban - a tanító itt pontosan látja, hogy ki mire képes, viszont azt maximálisan ki is hozza a gyerekből. Az egyik lassabb, a másik sokkal gyorsabban halad - ez itt nem probléma, a lassabbat bevárják, nem sürgetik, a gyorsabb pedig plusz feladatokat kaphat. Kiemelt hangsúlyt kap az alapok tökéletes elmélyítése, mert anélkül ugye nem lehet tovább építkezni.
Egy szó mint száz, a sulit imádjuk. Ezért volt nehéz döntés - és a mai napig az - ha le kéne mondani róla teljesen. Az iskola nekem minden területen 100%-os, és ilyenkor hajlamos vagyok minden másikat ehhez mérni, ugyanezt elvárni. Krisztivel sokat beszélgettünk az itteni spanyol suliról, múltkor a Noelt is kikérdeztem kicsit. Nem látom itt ugyanezt az alaposságot, a szorzótáblában például Linda határozottan sokkal jobb, osztásban szintén - ezeket már tényleg vágja. A tananyag nagyon hasonló amúgy.
Ami nem tetszik - de most ezt én csak egy iskolára tudom írni, nyilván nem minden spanyol iskola egyforma -, hogy reggel beesnek és egyből tanulás van. Nincsen lehetőség egy szusszanásra sem, mert 9 előtt nem lehet bemenni a suliba, de 9.10-kor már kezdődik az óra, és sokszor a szülők 5-10 perceket késnek vagy még többet. 9-től 12-ig szünetmentesen tanulnak, Noel elmondása szerint akkor lehet kimenni/felállni, ha vécére kell menni vagy valaki valamit nem tud és kérdez.
A lecke sok. Nálunk nem volt lecke, valahogy a gyerekek mindig be tudták fejezni a suliban, és ahogy a szülő normál esetben nem visz haza munkát a munkahelyéről, úgy szerintem a gyerek se vigyen haza leckét, ha reggel 8-tól délután 3-ig iskolában van. Otthon legyen játék, pihenés, család.
Kriszti elmondása szerint 4-5 után ahogy hazaérnek, sokszor másfél órányi házi feladat van.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy bírnánk mi ezt. Linda strapabíró, de amivel mi küszködtünk  - és ez volt az egyetlen "árnyékos" oldal - az az állandóan visszatérő migrén úgy 2-3 hetente, aminek minden esetben hányás lett a vége :-( Ez ment egész elsőben, pedig nem mondanám, hogy túlterhelt volt a gyerek. A gyerekdokink szerint azonban ez mégis az lehetett. Ahogy kijöttünk Spanyolba, ez megszűnt. Most, szeptemberben megint jött a fejfájás hányással, aztán megint semmi. Bár ami igaz, pont múlt héten volt egyszer, nem is értettem.
A spanyol iskola sokkal szigorúbb, a gyereket nem nagyon lehet kikérni néhány napra és orvosi igazolás kell,  ha nem megy a gyerek. Az utcán simán megkérdezheti a rendőr, hogy miért nincs iskolában például.
Eső esetén, ha nem tudnak az udvaron tornázni (nincs tornatermük), akkor simán berakja a tanítónő a gyerekeket a könyvtárba egy filmre, mondjuk egy Pókemberre (7-8 éves gyerekeket!). Ez nálam garantáltan kiverné a biztosítékot, ahogy Kriszti is reklamált aztán :-)
Mivel otthoni kötöttségeink is vannak, és néha haza kell mennünk, ráadásul én az idő nagyobb részében egyedül vagyok velük, ezt nem tudnám megoldani.
Persze az sem utolsó szempont, hogy nagyon élvezzük ezt a kötetlenséget :-) Nem kell hétvégékre és iskolai szünetekre koncentrálni, amikor minden sokkal drágább.
Nyilván ez nem mehet a végtelenségig, de úgy gondolom, hogy még van egy kis időnk. Egyelőre ez a rendszer jól működik, kicsit ott, sokat itt.... Linda annak ellenére, hogy nem jár folyamatosan iskolába, rengeteget tanul - persze nyilván mást is, mint amit ott tanulna. Bár utálom a tévét és otthon évek óta nem néztük, most néha a spanyol miatt mégis megengedem, hogy egy-egy rajzfilmet megnézzenek. Egy percig nem vitatom, hogy gyerekként könnyebb megtanulni egy-egy nyelvet - de azért mások is, én is megtanultam végül és túléltem.
Lehet, hogy túlságosan a gyerekek szempontjait nézem csak? .... majd kiderül. :-)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése