Thaiföldi emlékfoszlányok 1.

Most, hogy visszanéztem a repjegyek szerint az időpontot, rá kellett jönnöm, hogy egy évet elcsúsztam: az első Európán kívüli utam 1999-ben januárban volt. Bécsből Lauda Air-rel, B767-es géppel, Do&Co menüvel - a fehér csokikrém ízét nagyon sokáig éreztem, valami fantasztikus volt. Annyira nem emlékszem, hogy mit csináltam jó 11 órán keresztül a levegőben, de folyamatosan volt kiszolgálás, minden háttámlában képernyő, bár filmnézéshez nem igazán volt türelmem, viszont az jó volt, hogy tudtuk, hogy éppen hol repülünk. A tanulópilóta rendesen odavágta a gépet Phuketen, amúgy minden rendben volt. Amikor a gép ajtaját kinyitották, úgy éreztem, mint akit fejbevágtak: 100%-os páratartalom, ami rögtön ledönti az embert :-) A hotelig valami döcögős tuktuk-kal mentünk, ez nagyon vicces. Phuket volt az első és utolsó hely eddigi életemben, ahol a strandon képes voltam aludni: gyakorlatilag 2 hétig, és egyfolytában :-D Sosem voltam egy strandolós típus, nekem a nyaralás soha nem azt jelentette, hogy akkor most kifekszünk reggel és este bemegyünk a szobába, én menni-menni-menni szeretek. De itt képtelenség volt, annyira más a klíma, 45 fok, iszonyú pára, moccanni sem bírtam. A tenger meleg, viszont elég sok volt a medúza és csíptek, viszkettem.
A legnagyobb élmény az egyik séta alkalmával a Linda nevű elefántbébivel való találkozásom volt - innentől napi program lett (fogok scannelni képet). Amikor legközelebb mentünk, meg is kérdeztem, hogy mennyiért lenne eladó, hogy hazahozzam :-D Linda amúgy nem az elefánt miatt lett Linda :-)
Patong Beach-en voltunk, ez az egyik legnyüzsgőbb rész a félszigeten. Akkor még nem volt olyan tömegiszonyom, mint most, kimondottan élveztem. Most, hogy néztem a street view-val az utcákat, bizony sok minden teljesen megváltozott - de hát eltelt 13 év. A kábelek azonban változatlanul ugyanúgy lógnak összevissza, nem csökkent a mopedek száma sem és maradtak a tuktuk-ok is.
Néhány fizetős túrára mentünk, a James Bond sziklákhoz, a Phi-phi szigetekhez - ez valami egészen csodálatos, fehér homok és türkiz tenger.....
Irigyelnivalók a thai emberek, mert semmijük sincs és mégis boldogok. Egészen elképesztő körülmények között élnek a legtöbben, vízre épült kis fa kunyhókban, sőt, még egy ilyen iskolában is jártunk a Phang Nga Bay felé, ahogy a James Bond sziklához mentünk. Így visszagondolva, még egy magyar iskolásnak sincs sok oka panaszkodni a felszereltségre.
A mangó és az ananász mondanom sem kell, ott az igazi. Egyik kedvencem volt a mangó rizzsel. Amin így utólag megrökönyödök olykor, hogy sosem jártunk extra csili-vili éttermekbe, maradt a "piac", ahol azért garantáltan nem HACCP rendszerű konyhákban főztek :-) Viszont mindent láttunk, a halat választhattuk és garantáltan frissen készült. Desszertnek meg volt mézédes ananász. Itt Magyarországon persze nem lehet soha olyan mangót kapni a boltokban, mert éretlenül szedik le, de Spanyolországban többször volt szerencsénk majdnem ugyanolyan finomat venni.
Az élet kimondottan olcsó volt (most nem tudom, hogy alakulnak az árak), így persze üres bőrönddel mentünk és telivel jöttünk. Érdemes volt ruhát varratni a szabónál - bár aztán itthon soha nem vettem fel, úgyhogy tényleg megérte ;-)
Évek óta mondogattam, hogy nagyon jó volt, de valahogy mégsem mennék már vissza - de most, hogy a képek segítségével felelevenítettem emlékek tucatját, most megint elfogott a vágy....Sőt, Lindának is annyira tetszett, hogy meg is beszéltük, megyünk együtt :-)

Emlékek

Ma előszedtem az egyetlen borítékot, amit kincsként őrzök: a korábbi repülőjegyeket, menükártyákat és boarding pass-okat :-) Egyrészt pontosítani akartam a "naplómat", mert a pontos dátumokra nem emlékeztem, a járatszámokra meg aztán végképp nem, másrészt, jó volt megint egy kicsit nosztalgiázni. Furcsa, mert olyan dolgok jutottak eszembe, amik amúgy sosem, pedig hát ezek is ha úgy vesszük, csak "néhány papírdarab", nem is értettem, hogy a látványuktól miért törnek elő bennem rég elfelejtett történések. Jó volt, nagyon jó volt, és persze újra hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi mindent adott - jó, persze azért küzdöttem is érte, talán emiatt is becsülöm meg vagyok rá büszke.
Ahogy "öregszem", sokkal inkább azt nézem, hogy mennyi mindent kaptam az élettől, és nem azt, ami másoknak van, nekem meg nincs. Nincsenek nagy vágyaim, ezt már korábban is írtam, egyre több tárgyat tudok elengedni, viszont az utazások nagyon fontosak, ezek jelentik nekem a legtöbbet.
Ezt szeretném még élvezni legalább 40 évig ;-)

Helyzetjelentés

1. Mióta megjöttünk, köd, szürkeség, hideg, nyírkos-nyálkás szutyok vesz minket körül.
2. Reggel 6.45-kor kelek és úgy érzem, mintha baltával vágnának fejbe, mikor megszólal az ébresztő.
3. A frissen vásárolt trappista (ráadásul a jobb fajta!) 2 nap múlva elkezd büdösödni.
4. Az álló kocsisort kikerülve simán  bemásznak a buszsávon át a piros lámpa előtt várakozók elé és még meg is köszöni a sofőr, hogy "beengedték".
5. A zebrákat átfestették, egy autós sem látja.
6. A postán pofákat vág a levélfelvevő, de csak addig, amíg a főnöknő barátságosan nem üdvözöl és megkérdezi, hogy miért nem látott már hónapok óta. Utána átmegy kedves csevegőbe.
7. Ahol kevés a parkolóhely, ott úgy parkolnak be egyesek, hogy rögtön két autónyi helyet foglalnak.
8. Mindenhol benzinbűz és szmog van, pedig nem is a belvárosban lakunk.
9. Az okmányirodában sorszámot osztogatnak, amin szerepel, hogy adott ügyben hányan vannak még előttem - ennek ellenére összevissza megy a sor.
10. Idén sem szerettem meg a Karácsonyt, mindenhol tömeg, mindenki idegbeteg, ha bolt közelébe megyek, komolyan viszketek már.

Valami jót is összehozok:

1. Akciós a nyírcukor az Auchanban.

Gyűjtögetős

Gyerekként nem gyűjtöttem semmit, ha jól emlékszem, és nem volt még millió játékom sem, mint a mai gyerekeknek. Nem babáztam, és nem volt Barbie gyűjteményem sem, a Barbie-kat pedig a mai napig utálom, ennek ellenére mégis feladtam elveimet és Linda tőlem kapta élete első Barbie-babáját.
Az egyetlen időszak, amikor nagyon sok holmim összegyűlt, Bécsben volt: CD-k, számítástechnikai könyvek, regények és olykor soha fel nem vett ruhák vettek el mind több teret az életemből. A költözés vissza nem is volt egyszerű, igaz, bútorom is volt jónéhány, ott vettem a tévémet, a hifimet és mindent, amit a mai napig használunk - pontosabban nem használunk, mert én évek óta nem nézek tévét, a gyerekek max. egy-egy DVD-t vagy letöltött filmet. Linda születésével kezdődött a játék- és ruhagyűjtögetés, aztán persze nőtt a halom Patrik érkezésével. Egy idő után azonban "bekattantam", és azóta folyamatosan szabadulok meg mindentől, amitől csak lehet. Egyrészről úgy gondolom, hogy túl sok régi dolgot nem szabad őrizgetni, visszahúz a múltba - amit én őrzök, azok mindössze a képek az életemből-életünkből + a korábbi repülőjegyek és menükártyák - gyakorlatilag itt ki is merül a gyüjtögetésem. Manapság meg már repjegyet sem kell gyűjteni, ott van emailben, elektronikus formában :-)
Tavaly úgy költöztünk ki, hogy ami befért egy autóba, annyit voltam hajlandó kivinni. Ez sikerült is. Bebizonyosodott, hogy az embernek (legalábbis nekünk), sokkal kevesebb is elég, mint azt hittük. Gyakorlatilag nem is hiányzott soha semmi - egy-két élelmiszeren kívül, ami nélkül nem tudok élni, de nem kapható Spanyolországban. A cuccaink egy része, látván, hogy még a kocsinyi is sok, aztán a nyári hazajövetelkor visszavándorolt, illetve most is a játékok nagyobb részét a gyerekek itthon akarták újra látni, így kint már minimálisra redukálódott a játékhegy. Most már  annyira jól állunk "térrel", hogy fél autónyi cuccunk van maximum és még így sem fog hiányozni semmi :-) Persze a könyvtáramat nem cipelem ide-oda, abból 1 hónapra elég simán kettő, az meg jön-megy kézipogyóban; filmek a laptopon, ruhát venni ha kell, ott is lehet. Olyan szinten sikerült az utóbbi 2 évben leredukálnom a mennyiséget, hogy ma már magam is meglepődöm rajta :-) És történt ez mindazért, mert ma (is) lázasan selejteztem a műanyag edényektől kezdve az üvegekig, kupakokig, amit J szépen felhalmozott és én úgy éreztem, hogy moccanni sem bírok tőlük. Ebben bizony igencsak különbözőek vagyunk: szerinte minden jó lesz majd valamire, szerintem meg amit néhány héten-hónapon belül nem használunk fel, azt már soha nem is fogjuk. Ebből szokott ám lenni némi nézeteltérés ;-) A legnagyobb problémám azonban az, hogy Linda tisztára ilyen és folyamatosan titokban kell selejtezgetnem - mert úgysem tudják egy idő után, hogy mi volt, meg hova lett. Haza szoktak jönni mindenféle kavicsok, tonnaszámra kagylók, levelek, virágok szárításra, talált labdák (mintha nekünk nem lenne) - én meg folyamatosan dobálok ki mindent. Igazából azt látom, hogy ha hazahoznak x mennyiséget, én valószínű 5x annyi mennyiségűt fogok kikukázni legközelebb, úgyhogy egyik generálja a másikat - de nem értik.
Ez a rengeteg játék is tényleg felesleges volt, mert az utóbbi időben alig játszottak velük. A hozott kartonokból megcsinálták az istállót, lett kifutó, lett rét, csináltak nyergeket a Schleich lovaknak és valahogy sokkal jobban élvezték és megbecsülték, mint a készen odarakottat. Mindig tudtak rajta alakítani, amihez elég volt akár egy kis papir, olló, festék, ragasztó meg némi gyurma.
Vagy a begyűjtött kupakokból és a kemény kartonból csináltak például gombfocit és tök jókat játszottak vele.
Biztos öregszem vagy nem tudom, de a mindennapi élethez minimális cucc is elég, úgy látom. Nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal sem persze, és mindig tanulunk valamit egymástól is a barátnőkkel. Az egyetlen, amihez foggal-körömmel ragaszkodom, a laptop, de semmi egyéb tárgy nincs már, ami nélkül nem tudnék élni. Gyakorlatilag már a telefon is teljesen mellőzhető (ezt pár éve még nem tudtam volna elképzelni), és kimondottan felszabadító érzés, ha nincs a táskámban vagy legalábbis ki van kapcsolva és senki nem tud elérni. Bizony, sok szempontból jó kis csapda ez a mai fogyasztói társadalom ;-)

Miért is KELL??

Az egész beszélgetés úgy kezdődött, hogy Zoli kérdezte a társaságot, vajon el tudjuk e érni egy 9 éves, igencsak álmodozó kislánynál, hogy reggel időre elkészüljön, felöltözzön, tudatosodjon benne, hogy időre kell odaérni valahova és mindezt úgy, hogy közben senki nem stresszel senkit. Én azt mondtam, hogy szerintem elérhető, én például ebben a szempontból - most jöhet a kövezés - amilyen laza vagyok, annyira egyben "szigorú" is. Nálunk eleve így "tanítják" a suliban, hogy a gyerekeket rá kell szoktatni arra, mi az Ő dolguk, amit a szülő lehetőleg ne vegyen át, ne akarja a gyerek helyett megcsinálni (a gyerek problémája NEM a szülő problémája, bármennyire nem akarjuk elfogadni!). Ilyen például az iskola cucc összekészítése, legyen hegyező, radír, ceruza, minden be legyen pakolva. Nos, én megmondom őszintén, hogy ezekkel nem foglalkozom - ez Linda feladata. Nagyon ritkán nógatom, próbálom önállóságra szoktatni. És most senki ne azt a következtetést vonja le, hogy magára hagyom a gyereket és nem segítek - erről szó nincs. Mindkét gyerek tudja, hogy bármi baj van, mindig ott vagyok, mindig számíthatnak rám és sosem hagynám őket cserben. Akárhogy döntenek.
Nem akarok elkanyarodni, vagyis jöjjön sorban: én azt állítottam, hogy igen, rá lehet szoktatni, Judit helyeselt (Ő érti és látja a legjobban és tudja elfogadni az én különc életemet), mire a Zoli visszakérdezett: és ez miért is KELL tulajdonképpen, miért csináljuk? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy a gyerek (nem csak egy, több) lassú? Miért KELL időre rohanni, miért kell folyton folyvást mások elvárásainak megfelelni. És bizony, milyen igaza van!
A gyerek bekerül bölcsődébe, óvodába, aztán iskolába. Reggel időre KELL menni, és a nap úgy telik, hogy már kisgyerekként folyamatosan elvárásoknak felelünk meg; csúnyán szólva, már totyogóként beállunk a birkasorba és azt csináljuk, amit mások mondanak nekünk. Engedjük, hogy korlátokat építsenek körénk és szép lassan feladjuk egyéniségünket. Nincsenek szabad, önálló gondolataink, nem tehetjük azt, amit szeretnénk (bár próbáljuk ráhúzni és azt a látszatot kelteni: önbecsapás). Mi történik, ha a gyerek elkésik a suliból? Semmi. Mi történik, ha nem tanulja meg úgy a matekot, ahogy azt kell, mert nem fog rá a feje? Semmi. De mi szülők, folyamatosan azt hisszük, hogy a gyerek akkor majd semmire sem viszi, nem tud továbbtanulni, nem boldogul az életben - nem bízunk a gyerekünkben.
Ezt velem is folyamatosan elhitették, bár vannak tanúim, hogy én ennek sosem dőltem be ;-) Igen, mentem a magam feje után, voltak jó és rossz dolgok, nem kérdés, de ma már tudom, hogy semmi sem volt véletlen. Minden azért történt, hogy abból valamit tanuljak és annak így kellett lennie. Nem bántam meg semmit.
Nem hagytam, hogy mások beleszóljanak vagy döntsenek, vagy úgy gondolják, hogy majd az jó lesz nekem (az Ő szemszögükből esetleg, de akkor hol vagyok én?). Úgy éltem és élek, ahogy nekem jó - elvégre csak egy életünk van, nem? ;-) Használjuk ki.
Nagyon sokan ki vannak égve, utálják a munkájukat, nem érzik jól magukat abban a környezetben, stb.; sokan csak kényszerből, a pénzért járnak be dolgozni mert KELL és még sorolhatnám. Másoknak dolgozunk, amiből nekünk édeskevés jut - ki is számoltuk Judittal gyorsan, hogy amit Ő keres (nevetséges összeg) abból ha levonjuk a benzint meg minden egyéb ráfordítást, gyakorlatilag szó szerint nem éri meg bejárnia...
Szerintünk - és ebben mi, a három család egyetértettünk - az emberek olykor fel sem fogják, vagy eleve nem gondolkoznak el ilyen dolgokon.  Nem is tagadom, hogy engem sem értenek sokan: hogy lehet ezt így csinálni, miért nem jár a gyerek suliba, oviba - KELL járnia?! Miért kell? :-)
A gyerekek így is rengeteg dolgot tanulnak meg - persze nem ugyanazt, mint az iskolában, ezt nem vonom kétségbe.Felfedeznek, tapasztalnak - látom a saját gyerekeimen, és én nem tartozom az elfogult szülők kategóriájába, komolyan. A gyerekeim nem zsenik, nem is szeretném, ha azok lennének; azt látom, amit tudnak, és nem azt keresem, amit nem. Hihetetlen fantáziával rendelkeznek, a semmiből képesek játékot varázsolni és olyan beleéléssel játszanak akár csak ketten is, hogy néha úgy érzem, egy színdarabot nézek profi színészekkel. És ez tök jó.
Ahova ki akarok lyukadni és amit végkövetkeztetésnek levontunk:  ki lehet szállni a mókuskerékből. Akarni kell. Meg hinni magunkban. Én szeretném, ha a gyerekeim nem csak bábuk lennének, akiket irányítanak.  Ha úgy élnének, ahogy Nekik jó és nem úgy, ahogy elvárja tőlük a "rendszer".
Mindezt persze teljes szülői támogatással :-)

Újra Magyarországon :-)

A hetünk a pakolás jegyében telt, bár megint áldottam magam, hogy nincs sok cuccunk, így szerintem egyáltalán nem volt vészes. Egyedül játékból volt az ingerszintemnél több, de az a gyerekek reszortja volt, hogy mi maradhat ott, és mi jöjjön Magyarországra. 3 csomagunk szállítócéggel jön, a többit kézipoggyászban hoztuk. "Hála" a Wizz új kézipoggyász-szabályainak, ami jó a Ryanair-nek, azután a Wizz-nél fizetni kell. Mivel a repjegyünk BCN-BUD viszonylatra mindössze kerek 5 EUR volt fejenként, úgy döntöttem, hogy a +10 EUR még kibírható :-D (Ryanair 96 EUR négyünknek)
Pénteken búcsút vettünk Costa del Sol-tól, biztonságos helyen, felügyelet alá helyezve a kocsit felültünk a vonatra, ami kivisz a reptérre. Ez kalandos volt, mert az automatánál kapkodtam, hogy megvegyem a jegyet, ugyanis jött a vonat, de még épp  elértük és felpattantunk. Persze fent eszembe jutott, hogy gyereknek nem vettem jegyet (6 év alatt nem kell), és úristen mi lesz, ha jönne valaki ellenőrizni. 2 megálló után leszálltunk, úgyis volt még bőven időnk, és kicsit körülményesen, de sikerült megvenni a jegyet (nincs amúgy külön gyerekjegy, teljesen elfelejtettem, pedig már mentünk kétszer ezen a vonaton). Hurrá, vissza a vonatra - ami tiszta, van rajta vécé és azt hiszem még wifi is (legalábbis többen pötyögtek).
A reptéren kiszálltunk, mentünk  fel a mozgólépcsőn, ahol megeszi az automata a jegyet aztán vissza is adja. Viszont gáz van, mert én kétszer akarom lehúzni, hiszen két felnőttet vettem, és jön az ellenőr meg a biztonságis, nézi a jegyet, hogy ez csak egy, nem kettő :-) Mondom, én pedig biza kettőt vettem és 3.30-at fizettem. Kis gondolkodás után mondom, hogy úgy néz ki, hogy ottfelejtettem a másik jegyet az automatában. Mindketten mosolyognak (!!!!!), átengedik a párom, és mondják, hogy nincs semmi baj, miközben én még ötször elnézést kérek. És persze arra gondolok, hogy mit szólna Budapesten a metrón egy ellenőr ilyen helyzetben.  De ezt nem írom le :-)
A reptéren a sec-en simán beengedtek a fél liter vízzel, nem kellett kiönteni, csak mondom, hogy a gyerekeknek lesz, a nő bólintott, rendben. Király. Csupa jó dolog :-)
22.10-kor szálltunk fel, úgyhogy időnk volt bőven, gyerekek üzleteket néztek, vacsiztunk. Minden rendben ment, bár azt  kicsit furcsállottuk, hogy a tenger felé szálltunk fel és egyáltalán nem éreztük, hogy fordult volna a gép észak felé, úgyhogy vigyorogtunk egymásra, hogy na, megyünk Afrikába.
Én majd elaludtam már 11-kor, de Patriknak be nem állt a szája, folyamatosan kérdezgetett, beszélt, én meg bóbiskoltam és félálomban válaszoltam. Aztán határozottan nekiállt, hogy márpedig számoljunk kettesével, aztán tizesével - fél 12-kor. Agyrém :-)
Amikor végre megláttuk Barcelonát fentről és gyönyörködtünk a fényekben, alig 5 perccel azelőtt, hogy a pilóta letette a kereket, Patrik beájult. Persze muszáj volt felrázni, végül is nem volt gond, kész hős, és mindkét gyerek nagyon fegyelmezetten veszi ezeket a kisebb kellemetlenségeket is.
Mivel éjfél után érkeztünk és késést is kalkuláltunk, így úgy döntöttem, hogy nem fogunk még éjjel hotelbe mászkálni, hogy aztán 5-kor keljünk és cuccoljunk 4 óra alvás után, maradunk a reptéren :-)) A gyerekek eleve jó bulinak tartották, én meg tudtam, hogy a fény ellenére jól lehet aludni, mert nem karfásak a székek. Úgyhogy szépen többiekkel egyetemben eldőltünk - volna, de Patrik a játszótér láttán feléledt, biztos örültek a már alvók a kurjongatásainak. Azért 1 körül csak elnyomta  az álom és mindenki jól aludt, engem kivéve. Kicsit féltettem a csomagokat, bár ráraktam a kezem, Patrik kezét fogtam, J meg Lindáét. 4 után aztán szorgalmasan egész sokat sikerült aludnom, 5 előtt meg kezdődött az élet - meg is lepődtem, hogy úristen, előbb még üres volt minden, következő ébredésnél meg tele a terminál.
Végül majdnem 8-ig sikerült aludni, akkor átsétáltunk a gate-hez. A Wizz gépe késett, de a lemaradást a pilóta jól behozta, mert majdnem fél órával később indultunk és így is 15 perccel előbb érkeztünk. Mondjuk az ereszkedés igen sportosra sikeredett, úgy megindultunk le, hogy a szívem megint a torkomban dobogott :-) Lindának nagyon tetszett viszont az út, nagyon élvezte, azt mondta, ez volt eddig a legjobb :-)
Itthon várt az ónos eső, szürkeség, köd, meg miegymás, de felkészítettem ám magam, teljesen más érzésekkel jöttem most, mint nyáron. Persze, nem mondom, hogy nem  volt egy kis "gyomorszájon rúgás"-érzés, mikor jöttünk befele a reptértől  - eszembe is jutottak Linda szavai, amikor még a vonaton a reptér felé azt mondta, hogy "Magyarországon minden olyan kopott". Milyen igaza van. A kontraszt kb. olyan volt, mint amikor Marokkóban vonatoztunk Casablanca-ba a reptérről.
Sok időnk nem volt gondolkodni, Anyu finom ebéddel várt minket, aztán meg rohantunk is, mert Lindát születésnapi buliba várta Csenge. Nem tudták a lányok, hogy ott lesz, így Lindát egy hatalmas ajándékzacsiban vitte be a szobába Csaba - volt is nagy öröm :-)))
Az mondjuk érdekes, hogy persze nagyon-nagyon örült a barátnőknek, de ma már, hogy "csak" itthon voltunk, úgy mondogatta, hogy nem olyan színes itt a környezet, meg milyen sötét van (4 után sötét van, ez nagyon rossz), és persze megy a hasonlítgatás folyton :-) Mi jobb itt, mi jobb ott.
Én most nem zuhantam magamba, mint nyáron, örülök persze családnak meg a barátoknak, tegnap jó volt belecsöppeni/folytatni világmegváltó beszélgetéseinket, de azért maga a környezeti összhatás nagyon le tud húzni ám. Igyekszem nem gondolni rá, elvégre alig 1 hónap, és megyek Barcelona-ba :-)
Addig meg élvezem azokat az apróságokat, amik nincsenek Spanyolországban ;-)

Okosságok

Nagyon nem szeretem, amikor a mindenféle okosketyerék átveszik a hatalmat felettem, de ma megpróbáltam a másik oldalról szemlélni a dolgokat: majd amikor 80 éves leszek, akkor 41 évemet olvashatom vissza, egy csomó dologra már úgysem fogok addigra emlékezni; átnézem a képeimet a webalbumokban, mert addigra hol lesz már valódi fényképalbum és amúgy is ritkán hivatjuk elő végül a képeket (nagy hiba); dátumra fogom tudni, mikor hol voltam, melyik légitársasággal repültem, melyik hotelben szálltam meg, mikor döglött be az autóm, hol ettem fagylaltot. Nem lesz itt már Alzheimer-kór sem, hála a blognak, a netnek, az okostelefonoknak.
Ha meg jön a világvége december 21-én, akkor feleslegesen dolgoztam egy csomót...na majd meglátjuk :-)))

u.i.: nagyon kár, hogy az autós útjaimat nem tudom feljegyezni, pedig nagyon kiváncsi lennék, hogy összesen hány km van bennem. Biztos elájulnék :-))