Az egész beszélgetés úgy kezdődött, hogy Zoli kérdezte a társaságot, vajon el tudjuk e érni egy 9 éves, igencsak álmodozó kislánynál, hogy reggel időre elkészüljön, felöltözzön, tudatosodjon benne, hogy időre kell odaérni valahova és mindezt úgy, hogy közben senki nem stresszel senkit. Én azt mondtam, hogy szerintem elérhető, én például ebben a szempontból - most jöhet a kövezés - amilyen laza vagyok, annyira egyben "szigorú" is. Nálunk eleve így "tanítják" a suliban, hogy a gyerekeket rá kell szoktatni arra, mi az Ő dolguk, amit a szülő lehetőleg ne vegyen át, ne akarja a gyerek helyett megcsinálni (a gyerek problémája NEM a szülő problémája, bármennyire nem akarjuk elfogadni!). Ilyen például az iskola cucc összekészítése, legyen hegyező, radír, ceruza, minden be legyen pakolva. Nos, én megmondom őszintén, hogy ezekkel nem foglalkozom - ez Linda feladata. Nagyon ritkán nógatom, próbálom önállóságra szoktatni. És most senki ne azt a következtetést vonja le, hogy magára hagyom a gyereket és nem segítek - erről szó nincs. Mindkét gyerek tudja, hogy bármi baj van, mindig ott vagyok, mindig számíthatnak rám és sosem hagynám őket cserben. Akárhogy döntenek.
Nem akarok elkanyarodni, vagyis jöjjön sorban: én azt állítottam, hogy igen, rá lehet szoktatni, Judit helyeselt (Ő érti és látja a legjobban és tudja elfogadni az én különc életemet), mire a Zoli visszakérdezett: és ez miért is KELL tulajdonképpen, miért csináljuk? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy a gyerek (nem csak egy, több) lassú? Miért KELL időre rohanni, miért kell folyton folyvást mások elvárásainak megfelelni. És bizony, milyen igaza van!
A gyerek bekerül bölcsődébe, óvodába, aztán iskolába. Reggel időre KELL menni, és a nap úgy telik, hogy már kisgyerekként folyamatosan elvárásoknak felelünk meg; csúnyán szólva, már totyogóként beállunk a birkasorba és azt csináljuk, amit mások mondanak nekünk. Engedjük, hogy korlátokat építsenek körénk és szép lassan feladjuk egyéniségünket. Nincsenek szabad, önálló gondolataink, nem tehetjük azt, amit szeretnénk (bár próbáljuk ráhúzni és azt a látszatot kelteni: önbecsapás). Mi történik, ha a gyerek elkésik a suliból? Semmi. Mi történik, ha nem tanulja meg úgy a matekot, ahogy azt kell, mert nem fog rá a feje? Semmi. De mi szülők, folyamatosan azt hisszük, hogy a gyerek akkor majd semmire sem viszi, nem tud továbbtanulni, nem boldogul az életben - nem bízunk a gyerekünkben.
Ezt velem is folyamatosan elhitették, bár vannak tanúim, hogy én ennek sosem dőltem be ;-) Igen, mentem a magam feje után, voltak jó és rossz dolgok, nem kérdés, de ma már tudom, hogy semmi sem volt véletlen. Minden azért történt, hogy abból valamit tanuljak és annak így kellett lennie. Nem bántam meg semmit.
Nem hagytam, hogy mások beleszóljanak vagy döntsenek, vagy úgy gondolják, hogy majd az jó lesz nekem (az Ő szemszögükből esetleg, de akkor hol vagyok én?). Úgy éltem és élek, ahogy nekem jó - elvégre csak egy életünk van, nem? ;-) Használjuk ki.
Nagyon sokan ki vannak égve, utálják a munkájukat, nem érzik jól magukat abban a környezetben, stb.; sokan csak kényszerből, a pénzért járnak be dolgozni mert KELL és még sorolhatnám. Másoknak dolgozunk, amiből nekünk édeskevés jut - ki is számoltuk Judittal gyorsan, hogy amit Ő keres (nevetséges összeg) abból ha levonjuk a benzint meg minden egyéb ráfordítást, gyakorlatilag szó szerint nem éri meg bejárnia...
Szerintünk - és ebben mi, a három család egyetértettünk - az emberek olykor fel sem fogják, vagy eleve nem gondolkoznak el ilyen dolgokon. Nem is tagadom, hogy engem sem értenek sokan: hogy lehet ezt így csinálni, miért nem jár a gyerek suliba, oviba - KELL járnia?! Miért kell? :-)
A gyerekek így is rengeteg dolgot tanulnak meg - persze nem ugyanazt, mint az iskolában, ezt nem vonom kétségbe.Felfedeznek, tapasztalnak - látom a saját gyerekeimen, és én nem tartozom az elfogult szülők kategóriájába, komolyan. A gyerekeim nem zsenik, nem is szeretném, ha azok lennének; azt látom, amit tudnak, és nem azt keresem, amit nem. Hihetetlen fantáziával rendelkeznek, a semmiből képesek játékot varázsolni és olyan beleéléssel játszanak akár csak ketten is, hogy néha úgy érzem, egy színdarabot nézek profi színészekkel. És ez tök jó.
Ahova ki akarok lyukadni és amit végkövetkeztetésnek levontunk: ki lehet szállni a mókuskerékből. Akarni kell. Meg hinni magunkban. Én szeretném, ha a gyerekeim nem csak bábuk lennének, akiket irányítanak. Ha úgy élnének, ahogy Nekik jó és nem úgy, ahogy elvárja tőlük a "rendszer".
Mindezt persze teljes szülői támogatással :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése