Gyűjtögetős

Gyerekként nem gyűjtöttem semmit, ha jól emlékszem, és nem volt még millió játékom sem, mint a mai gyerekeknek. Nem babáztam, és nem volt Barbie gyűjteményem sem, a Barbie-kat pedig a mai napig utálom, ennek ellenére mégis feladtam elveimet és Linda tőlem kapta élete első Barbie-babáját.
Az egyetlen időszak, amikor nagyon sok holmim összegyűlt, Bécsben volt: CD-k, számítástechnikai könyvek, regények és olykor soha fel nem vett ruhák vettek el mind több teret az életemből. A költözés vissza nem is volt egyszerű, igaz, bútorom is volt jónéhány, ott vettem a tévémet, a hifimet és mindent, amit a mai napig használunk - pontosabban nem használunk, mert én évek óta nem nézek tévét, a gyerekek max. egy-egy DVD-t vagy letöltött filmet. Linda születésével kezdődött a játék- és ruhagyűjtögetés, aztán persze nőtt a halom Patrik érkezésével. Egy idő után azonban "bekattantam", és azóta folyamatosan szabadulok meg mindentől, amitől csak lehet. Egyrészről úgy gondolom, hogy túl sok régi dolgot nem szabad őrizgetni, visszahúz a múltba - amit én őrzök, azok mindössze a képek az életemből-életünkből + a korábbi repülőjegyek és menükártyák - gyakorlatilag itt ki is merül a gyüjtögetésem. Manapság meg már repjegyet sem kell gyűjteni, ott van emailben, elektronikus formában :-)
Tavaly úgy költöztünk ki, hogy ami befért egy autóba, annyit voltam hajlandó kivinni. Ez sikerült is. Bebizonyosodott, hogy az embernek (legalábbis nekünk), sokkal kevesebb is elég, mint azt hittük. Gyakorlatilag nem is hiányzott soha semmi - egy-két élelmiszeren kívül, ami nélkül nem tudok élni, de nem kapható Spanyolországban. A cuccaink egy része, látván, hogy még a kocsinyi is sok, aztán a nyári hazajövetelkor visszavándorolt, illetve most is a játékok nagyobb részét a gyerekek itthon akarták újra látni, így kint már minimálisra redukálódott a játékhegy. Most már  annyira jól állunk "térrel", hogy fél autónyi cuccunk van maximum és még így sem fog hiányozni semmi :-) Persze a könyvtáramat nem cipelem ide-oda, abból 1 hónapra elég simán kettő, az meg jön-megy kézipogyóban; filmek a laptopon, ruhát venni ha kell, ott is lehet. Olyan szinten sikerült az utóbbi 2 évben leredukálnom a mennyiséget, hogy ma már magam is meglepődöm rajta :-) És történt ez mindazért, mert ma (is) lázasan selejteztem a műanyag edényektől kezdve az üvegekig, kupakokig, amit J szépen felhalmozott és én úgy éreztem, hogy moccanni sem bírok tőlük. Ebben bizony igencsak különbözőek vagyunk: szerinte minden jó lesz majd valamire, szerintem meg amit néhány héten-hónapon belül nem használunk fel, azt már soha nem is fogjuk. Ebből szokott ám lenni némi nézeteltérés ;-) A legnagyobb problémám azonban az, hogy Linda tisztára ilyen és folyamatosan titokban kell selejtezgetnem - mert úgysem tudják egy idő után, hogy mi volt, meg hova lett. Haza szoktak jönni mindenféle kavicsok, tonnaszámra kagylók, levelek, virágok szárításra, talált labdák (mintha nekünk nem lenne) - én meg folyamatosan dobálok ki mindent. Igazából azt látom, hogy ha hazahoznak x mennyiséget, én valószínű 5x annyi mennyiségűt fogok kikukázni legközelebb, úgyhogy egyik generálja a másikat - de nem értik.
Ez a rengeteg játék is tényleg felesleges volt, mert az utóbbi időben alig játszottak velük. A hozott kartonokból megcsinálták az istállót, lett kifutó, lett rét, csináltak nyergeket a Schleich lovaknak és valahogy sokkal jobban élvezték és megbecsülték, mint a készen odarakottat. Mindig tudtak rajta alakítani, amihez elég volt akár egy kis papir, olló, festék, ragasztó meg némi gyurma.
Vagy a begyűjtött kupakokból és a kemény kartonból csináltak például gombfocit és tök jókat játszottak vele.
Biztos öregszem vagy nem tudom, de a mindennapi élethez minimális cucc is elég, úgy látom. Nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal sem persze, és mindig tanulunk valamit egymástól is a barátnőkkel. Az egyetlen, amihez foggal-körömmel ragaszkodom, a laptop, de semmi egyéb tárgy nincs már, ami nélkül nem tudnék élni. Gyakorlatilag már a telefon is teljesen mellőzhető (ezt pár éve még nem tudtam volna elképzelni), és kimondottan felszabadító érzés, ha nincs a táskámban vagy legalábbis ki van kapcsolva és senki nem tud elérni. Bizony, sok szempontból jó kis csapda ez a mai fogyasztói társadalom ;-)