Gondolom túl sok újat erről nem tudok írni, de mivel érintett vagyok és mára is kijutott a "sokkból", így most kevésbé vidám lesz a téma (de majd jövök megint nosztalgiázni is).
Nagymamám szegény március közepe óta kórházban van. Én november óta nem láttam Őt, de akkor még otthonában köszöntem el Tőle, és azon kívül, hogy már nem fiatal - 90 elmúlt -, nem volt más baja. Pontosabban korábban volt egy combnyaktörés, ami idős korban sajnos gyakori, de azért még nagyjából ellátta magát, nem kellett mellé teljes felügyelet.
Március közepén azonban elesett és szerencsére ugyan nem történt komolyabb baj, de azóta kórházban fekszik, jelenleg geriátriai osztályon.
Én nagyon nehezen viselem a kórházi környezetet, nekem ebből a szempontból a szülés is trauma volt, mert valami különös irtózással viseltetek a magyar egészségügyi intézményekkel szemben. Persze most sem "csalódtam". Nem kell mondanom, milyen az, amikor több nagyon öreg van egy kórteremben összezsúfolva, ehhez jön még a lepukkant összekép, a 40 éves vagy még több linóleumpadló, a húgyszag, az állandó hörgés, és attól rettegés, hogy melyik pillanatban távozik a túlvilágra egy beteg az orrom előtt. Nővér persze kevés van, az osztályon talán 80 betegre jut 3 nővér...Vicc. Mert ezeknek a betegnek a zöme nem tud már egyedül enni, etetni kell, de 3 nővér mikor végez akár csak 20 beteg etetésével? Szóval lehetetlen egy helyzet. Míg Apukám a Nagymamámat etette, elnéztem, hogy a kórházi éjjeli szekrény vajon hány évtizede lett utoljára normálisan lemosva..... meg az ágy lába, a csempe alja. Jaj én ezektől totál ki tudok készülni :-(
Apukámnak igaza van, legyen szerencséje az embernek, és jöjjön időben a kamion, csak ezt ne szánja a sors nekem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése