2012. augusztus 22., szerda

Milyen pedagógus vagyok?

Van önkritikám, úgyhogy tudom, hogy borzasztó :-)
Ez a kérdés csak azért jutott eszembe, mert egyik nap az egyik kedves blogos ismerősöm megjegyezte, hogy ha Linda ilyen jól vizsgázott, akkor én biztos pedagógusként is jól megállom a helyem. Hát ez sajnos nem igaz.
Bár elég sokáig óvónő szerettem volna lenni, és amíg gyerek voltam, a társaságban is mindig én voltam a tanítónéni és én dirigáltam, azért fellélegezhetnek a szülők, akik gyerekének nem lettem szerencsére se óvónénije, se pedagógusa. Teljesen alkalmatlan lennék rá ugyanis.
Először is, nem  tudom alkalmazni azt az elméletet, hogy "minden gyerekben van valami szerethető". Mondom ezt olyankor, amikor látom, hogy a gyerekemet folyamatosan cseszegeti és piszkálja az óvódástársa, elveszi előle a kaját (tavaly P még járt csanába, májusig). Meg akkor is, amikor Krisztivel és a két fiúval meg az én két csemetémmel berohanunk egy Burger King-be Fuengirolában, mert esik az eső, és egy 4-5 év körüli gyerek egyedül terrorizál 4 másikat (a mieinket) a csúzdás játszórészben, akik neveltetésükből kifolyólag nem kevernek le a gyereknek rögtön egy hatalmas pofont. Pedig simán megérdemelte volna, mert az Őt felügyelő nagymama egyáltalán nem szólt a gyerekére, hogy folyamatosan piszkálja, ijesztgeti meg leköpi a mieinket. Vagy amikor Gibraltáron egy 4 éves forma gyerek beáll a csúzda tetejére, szétrakja két ujját mint aki ki akarja szúrni a többiek szemét és nem engedi lecsúszni másokat. Szülő meg sehol. Na ilyenkor azért el szokott durrani a fejem rendesen, úgyhogy mivel figyelem őket, hogy mit csinálnak, ezért elég annyi, ha odamegyek és rászólás nélkül nagyon keményen nézek a gyerek szemébe - ez hatni szokott :-) De találkoztam már a Playmobil parkban olyan apukával is, aki szabályosan heccelte a saját gyerekét, hogy túrja ki az enyémet a játék faautóból és ne legyen rest lehámozni a kezét a kormányról. Mindenhol, minden országban vannak sajnos ilyen szülők. Normál esetben szerintem minden szülő először a saját gyerekére szól rá, sokszor még akkor is, ha már tudja, hogy a másik gyerek a "hunyó", legalábbis nálam előfordul, ezzel próbálom meg felhívni a másik szülő figyelmét, hogy figyeljen már oda az Övére. Nem mindig jön be.
A többi ok: nem vagyok nagyon türelmes, nem tudok autókat és vonatokat tologatni órákon át, nem tudtam soha párbeszédet folytatni állatokkal, ami a lányom kedvence volt éveken át....sőt, még azt is "előírta" volna, hogy mit kell mondanom, ez volt a legrosszabb. :-)
Szeretek viszont memóriát játszani, puzzle-t kirakni, mesélni akár órákon át, társasozni, imádok legózni.
Viszont most épp azt vettem észre, hogy bár matekot magyarázni nagyon nehezemre esik, minden, ami a nettel, a számítógéppel vagy a mobiltelefonnal kapcsolatos, azt furcsa mód nagyon szívesen és maximális türelemmel ecsetelem. Na nem mintha sokat kéne magyarázni, mert sok dologra magától jön rá, a játékokban például nem voltam hajlandó segíteni. Persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt felügyelet mellett teszi, tehát nincs elvonulás a sarokba a géppel, mindenki lát mindent. Fényképez, lementi a képeket, könyvtárakat csinál, már blogot is ír, tehát semmi olyat, ami veszélyes lenne.Megbeszéltük az alapvető szabályokat ezzel kapcsolatban, amihez tartania kell magát. Most még felvetettem annak lehetőségét is, hogy ideje megtanulni a tízujjas gépelést :-D
Pedagógusi pálya tehát kilőve.
Egészségügy szintén - ezt szerintem sokaknak nem kell magyaráznom.
Amire még pályáztam régebben, az a stewardessi állás, de amikor Bogiék mesélték, hogy a járatukon fél órán át győzködtek a légikísérők egy idősebb házaspárt, hogy márpedig a fapadoson ki kell fizetni a szendvicset meg a kávét, akkor rájöttem, hogy ezt sem nekem találták ki, mert én  a második meg nem értés után valószínűleg a fejükre borítottam volna a kávét. Valahogy az ilyenekkel én nemigen tudok mit kezdeni. Ciki. :-)
Ami esetleg még bejött volna, az a nyomozói pálya, de ott meg lehet nem lehet szelektálni, hogy milyen ügyben akarok nyomozni, ezért ezt is elvetettem. Gyilkosokkal meg hullákkal nem szeretnék foglalkozni.
Szerettem a pszichológiát, de minden bizonnyal elég fárasztó lehet napi 7-8 órában mások lelki problémáit hallgatni.
Mindenesetre arra a megállapításra jutottam, hogy tökéletes amit most csinálok és teljesen elégedett vagyok az életemmel. Kell ennél több? :-)







1 megjegyzés: