Mindennek eljön az ideje

Sokan kérdezték illetve értetlenül álltak az "eset" előtt, ha már itt vagyunk, miért nem jár Linda iskolába. Én egészen pontosan úgy éreztem, hogy még nem jött el az ideje; szerettem volna, ha a magyar nyelv alapjait is maximálisan el tudja sajátítani, és a kedvenc iskolánk adta alapok bombabiztosak. Korábban még Linda is teljesen elzárkózott a gondolatától is, hogy spanyol iskolába járjon, de most  - talán Kittinek is köszönhetően - már Ő vágyott rá, hogy menjen. Kérdés volt még, hogy melyik iskola legyen: három lehetőségünk volt, ahova Kittit akarták a szülők először, oda nem vették fel helyhiány miatt (így utólag, ez óriási szerencse!), a másik fent van a faluban, tőlünk 12km-re. Végül megszülték a beiratkozás során, hogy mivel a lakóparkunk előtt megáll a sulibusz, így jelentkezhet oda. Mivel egy helyen lakunk, így adott volt, hogy ha Kitti oda mehet, akkor mi is. Pénteken elintéztem a gyerekek bejelentkezését az Önkormnál, hétfőn 9.15-kor pedig ott álltam a suli titkársága előtt a kőkemény elhatározással, hogy márpedig a gyerek kedden már menni fog :-) Az adminos néni - az adminisztráció kemény 1 óra 15 percen át tart nyitva! - persze nyilván emlékezett ránk még, mikor Kittit irattuk be, mert bepróbálkozott, hogy fent a faluban próbáltam e már; gyorsan leráztam a kérdését, hogy egy helyre vagyunk bejelentve, ha Kitti ide jár, akkor mi is ide fogunk ;-) Adott egy nagy paksamétát, amit gyorsan elkezdtem kitöltögetni, igazából csak 120szor kell leírni ugyanazt, de mivel nem volt 100% tiszta hova mit kell írni, visszarobogtunk Tündiékhez, úgyhogy az Övék alapján gyorsan mindent kitöltöttem, majd 10 perccel zárás előtt vissza is értem, hogy beadjam. Fotó még nem volt, de mondtam, hogy no problem, mañana majd hozok. Végül megkaptuk a pecsétet, és bár a szülőnek kell(ene?) beírni, hogy hanyadik osztályba megy a gyerek, és én a 4.-et karikáztam be, a születési év alapján gyorsan felülbírálta döntésemet és átjavította 5.-re. Mondtam, hogy ez is no problem, csak jöhessen már és akkor ugye mañana majd már jön de hol a terem, melyik osztály (kettő 5. osztály van, mindkettőben 16 gyerek). Délután beszereztünk két füzetet, első napra ennyi elég; a tanszerlistás lap az 5.-6.osztálynak pont el volt csúszva a faliújságon - zárt ajtók mögött, bár a helyi papírboltban van ám lista, hogy melyik suli melyik osztályába mik az elvárások. A tegnap délután így nagy izgalomban telt, este persze nem tudott elaludni. Reggel elég, ha 8-kor csörög a vekker - szerencsére kicsit sikerült visszarázódnunk és nem fekszünk már olyan későn -, és 8.45-kor kell indulnunk. A suli 3-4 perc autóval; de a busz a lakópark előtt áll meg, úgyhogy majd áttérünk arra, de most egyelőre ráérek furikázni. Bepróbálkoztam a portás bácsinál reggel, hogy első nap a gyereknek és felkísérem az osztályba, de sajnos az adminos csajszi szembejött velem és mondta hogy no, no majd Ő felkíséri (igaz sokáig kereste hol az osztály, láttam). Elbúcsúztunk, és bevallom csodáltam Linda bátorságát (mert olykor azért Ő visszahúzódóbb, bátortalanabb, de most nagyon vagány volt). Együtt mentünk a két lányért 2-re, és az első felkiáltása az volt, hogy nagyon jó volt :-)) Aztán persze mindenki kikérdezte, hogy milyen óra volt, milyenek az osztálytársak, meg a szokásos, most este még skype-on is három helyen mesélte ugyanazt (egyszerűbb lenne felvenni magnószalagra :-D ). Az első énekóra volt, amit nagyon dedósnak ítélt meg, ütemet kellett letapsolni - nem értette, hogy nem tudták többen, mert ők ezt már 2.osztályban csinálták. Aztán volt matek, de Ő egy kisfiúval együtt egy Pili nevű fiatal tanítónővel (akivel aztán du. összefutottunk a csájnizban) elvonultak spanyolt tanulni. Volt angol, amin azért akadtam ki, mert kiderült, hogy az a pasi tartja, akivel mi beszéltünk angolul még a Kitti beiratása idején; hát mit ne mondjak,  nálam egy kicsit jobban beszél, de erős akcentussal, és hát nem biztos, hogy én ilyen tanárt választanék, miközben hemzsegnek itt az anyanyelvi angolok.... Amúgy szimpatikus nagyon, csak a nyelvtudása hagy némi kívánnivalót .. ;-) Tornaórán kint játszottak az udvaron, semmi szekrényugrás vagy ilyenek, de Kitti tornaórái is hasonlóan telnek. Szerintem ez tök jó, nem kell kötelet mászni meg bordásfalon lábat emelni...Ami nagyon furcsa, hogy kell vinni parfümöt (nem vicc!), találgattuk, hogy ez mire kellhet, de csak arra tudunk gondolni, hogy mindenki befújja magát tesióra után, hogy ne legyen büdös. Linda persze most elég egzotikusnak számít az osztályban, új, meg külföldi, úgyhogy a fiúk rögtön elkezdték cseszegetni (elvenni a tolltartóját), de a lányokkal már ismerkedik; egy olyan kislány mellett ül, aki szintén nagy lóbarát :-)
Az eddigi tapasztalatok alapján nagy szerencsénk van ezzel az iskolával. Itt arra készülnek, hogy a diákok nagyobb része külföldi, ezért annak előbb meg kell tanulnia spanyolul. Kittinek még egy hónap után sincs pl. könyve - kiváncsi vagyok, Linda mikor kap majd. Nincs sok körmölés, nem ugyanazt kapják, amit a bennszülöttek (bocs :-D ). A félelmeim pedig teljes mértékben elillantak...Ezt a hetet arra szánjuk, hogy Linda ódákat zeng majd a suliról és pénteken vagy hétfőn persze Patrikot is beiratom - hagy nézzen megint az adminos kislány, hogy sorba visszük a gyerekeket (nincs több, megnyugodhat). Gyanítom, hogy Patrik mivel idén tölti a 6. évet, az első osztályba kerül, de a matekkal nem lesz gondja az már biztos, a kétjegyű számok összeadását nyomja a fiú ;-) Nekem meg lesz naponta 5 szabad órám!!!!!

Az első teljes nyár Spanyolországban

Tudom, már októbert írunk, de valójában itt még mindig nyár van, úgyhogy fogjuk rá, hogy nem késtem el semmivel :-) Az igazság az, hogy a nyár "leszoktatott" az internetről; legalábbis részben, hiszen hol itt, hol ott voltunk, ráadásul azt az időt, amit Krisztiékkel töltöttünk, általában kisebb kirándulásokkal töltöttük ki. Többször voltunk Tarifán, amikor pedig Mijasban laktunk Náluk, akkor lementünk Fuengirola-ba, vagy bementünk Malagára, elutazásuk előtt pedig még El Chorro-t is megnéztük velük.
Munkaügyileg nem volt kiemelkedő, voltak kemény napok, de összességében laza nyár volt; lakásra költségünk nem volt, így nem volt zavaró sem.
Augusztus végén Linda is kijött 2 hét látogatóba a Tesómmal; a fapados árak az egekbe szöktek, úgyhogy kivételesen egy komfortasabbra váltottunk és hát nem bántuk meg, Linda áradozott róla. Az mondjuk vicces, hogy a két útra lebontva az ára kevesebb volt, mint a fapados - igaz, ehhez egy fapados éjszakát kellett tölteniük Zürichben a reptéren, de a mi családunk edzett már, úgyhogy meg sem kottyant :-D (Csak a 7 évvel fiatalabb Öcsém jegyezte meg, hogy Ő ehhez már öreg). A karácsonyi hazamenetelünk is velük lesz majd, de Tesóm 2 hét után azt mondta, hogy inkább kibírja még egyszer, annyira tetszett itt neki.
Érkezésük napján gyakorlatilag egyből rongyoltunk a Mijas-i Aquaparkba, Krisztiék ugyanis másnap mentek haza, igy más lehetőség nem lett volna, hogy együtt töltsék a gyerekek a napot egy vizi vidámparkban. Igaz, istentelenül sokan voltak és utálom a tömeget, de Ők azért élvezték. A sorbanállás a legrosszabb; én úgy szeretek menni ilyen helyre, ha nincs senki és nem kell várni :-)
Egy héttel később aztán megérkeztek Tündiék is, végre eljött nekik is a nagy nap. A gyerekek persze nagyon örültek egymásnak, bár a mókának az iskolakezdés vetett véget illetve Linda is hazautazott, hogy egy kicsit a magyarországi iskolájának padját is koptathassa. Szeptember közepén aztán mi mentünk Patrikkal Velencén keresztül - az "ismerd meg Európa reptereit" akció keretében, hogy Linda születésnapját együtt ünnepelhessük - ez volt ugyanis a nagy kívánság, hogy otthon legyünk. Az 5 nap nagyon hamar eltelt persze, jutott idő a barátokra egy röpke találkozóra, jól sikerült a lányok bulija (a két barátnő együtt tartotta, immáron 3.éve, mert egy nap különbséggel van a szülinapjuk), jókat dumáltunk a rég nem látott ismerősökkel. A visszaút fárasztóbb volt, lévén hajnali 3 után kellett kelni, de a gyerekek hősiesen bírták, főleg Linda; ezúttal Milano Malpensa-n kellett átszállni. Még szerencse, hogy több idő volt az indulásig, ugyanis nem figyeltem, és szépen sorbanálltunk a secucheckin előtt jó fél órát, szakadt rólunk a víz, aztán mire odaértünk közölték velünk, hogy az easy a másik terminálról indul...hurrá. Elslattyogtunk a buszig, a 2-es terminálon elkávézgattam (az olasz capuccino-nál nincs jobb!!!), aztán túl sok idő nem is maradt már. Mivel helyet foglaltam kivételesen, nem rohantunk, ráértünk volna utolsónak is beszállni, de itt az easy-nél a gyerekeseket előre hívták, úgyhogy mégis az elsők között jutottunk fel a gépre. Az eltérő kézipogyóméret miatt (elvből nem fizetek soha nagyobb csomagért, csak ami a megengedett) kissé ki voltunk tömve, de soha odafele, se a visszaúton nem nézte senki a méretünket. Pedig odafele a bőröndöm 2 cm-rel nagyobb volt a Ryannél, de beraktam egy jó kis szatyit ha  netalántalán kekeckedne valaki.... (de senkinek nem jutott eszébe). Elvileg Velence-Treviso-n nem lehet már átmenni kézi mérése nélkül, súlyra és méretre is nézik, de én szimplán nem raktam bele a keretre és nem is szólt a kislány a pultnál (született mázlista vagyok).
A változások nem értek véget, új helyre költöztünk, de nagyon közel a korábbi lakásunkhoz; gyönyörű a hely, sokkal nyugodtabb, igaz, sokkal szelesebb is, de valamit valamiért, a panoráma kárpótol mindenért :-)

A nyár nem volt vészesen forró, sőt. Elmaradtak a korábbi tüzek is szerencsére, teljesen jól viseltem. Cserébe most október 3-án még nyáriasan enyhe az idő (az otthoniak fűtenek miközben mi még itt simán medencézünk :-D ) és ez remélem sokáig is fog tartani, ugyanis ma sikerült előszedni a fürdőruhámat is és október elején először csobbanni is sikerült (kéretik nem nevetni, de nem vagyok az a kifekvős-napozós típus, komolyan!).
További változás, hogy Linda végre iskolába fog járni, most, hogy sikerült elrendeződnünk, beköltöznünk és elpakolnunk, sort kerítek a beiratkozásra is. Már Ő is nagyon várja, bár most ellentétes fenntartásaim vannak: valahogy a kelleténél jóval lazábbnak tűnik minden, fogalmam sincs, hogy ebben a suliban tanulnak e egyáltalán a gyerekek???
Na de majd beszámolok róla, ha végre a gyerekem mesél saját tapasztalatairól.

Suli - (buli?)

Reklamáltam kedves blogbarátnőmnél, hogy nem ír mostanában, úgyhogy rögtön meg is kaptam a magamét, hogy én sem - és hát milyen igaz, lassan egy hónapja nem írtam.... Nem mintha nem lett volna miről, de a nyáron sokkal kevesebbet neteztem, megszűnt a "függőség" - a reggeli kávé mellé már nem rögtön a gépet kapcsolom be ;-)
Augusztus végén megérkeztek a barátaink, akikkel elég közeli szomszédok lettünk. A kislányuk még júniusban be lett iratva a suliba - legalábbis ezt hittük, ebben a hitben voltak a szülők. A kiválasztott suliba leadtam a szükséges papírokat, majd június végén felhívták az iskolát, hogy mégis tájékoztatást kapjanak arról, hogy bekerül -e szeptembertől vagy sem. 8 éves, 1.osztályt végzett Magyarországon, és úgy gondolták, hogy nem árt, ha nyelvtudás hiányában itt újra elsős lesz. Telefonos érdeklődés alapján megtudták, hogy nem a kiválasztott iskolába, hanem egy másikba, egy viszonylag új suliba vették fel K-t. Szeptember első napjaiban együtt mentünk el a suliba - és itt jött a feketeleves. Én gyorsan a faliújságon végigfutottam a neveket, hogy vajon melyik osztálynál találom meg az Övét, de egyik papíron sem szerepelt, pedig ötödik osztállyal bezárólag mindent végigolvastam (van egy magyar kisfiú is a suliban, ötödikes talán). A titkárságon próbáltuk elmagyarázni a történteket, míg végül egy mögöttünk álló angolul beszélő anyuka segített tolmácskodni. És bár első nap majdnem jól alakult a dolog - állítólag a suli, ahol nem volt hely, nem továbbította a kislány jelentkezési lapját a másik suliba azzal, hogy náluk nincs hely -, a végén azzal zárult a beszélgetés, hogy valószínűleg nem is oda tartozik a gyerek, hanem fel a faluba (12km szerpentines út napi 2x, remek!). A hideg zuhany után hazajöttünk abban a reményben, hogy másnap az igazgató megpróbál utánajárni, hogy egyáltalán mi a helyzet. Másnap már csak ketten mentek, és egy újabb fontos momentum derült ki a felvétel rendjéről: nem(csak?) az számít, hogy hova tartozik a gyerek, hanem az (is), hogy hol jár az iskolabusz. Mivel a lakhelynél nem, ezért mégiscsak maradt a suli, ahova szerették volna a szülők, hogy bejusson a kislány. Másnap beadhatták volna a papírt, minden okés lett volna- ha a titkárságon nem csak 9-11-ig lenne "ügyfélfogadás" - mi meg még szeretünk sokáig aludni ;-) Azért csütörtökön végre valahára csak sikerült bekerülni az osztályba - egyenesen elsőből a harmadikba. K-t ugyanis a kora alapján a 3. osztályba rakták. Nincs ezzel semmi gond, mert valószínűleg rá fognak jönni, hogy még nem egészen oda való, egy év kimaradt, az újabb átrendeződés majd 20-a után várható. Úgyhogy nem voltak restek megvetetni a harmadikos iskolaszereket - ami nem kis kiadás (itt sem). Másnap én vittem K-t suliba, és meg kell hogy mondjam, egészen szimpatikus az egész. Az iskola barátságos - bár kívülről itt a legtöbb suli a sok rács miatt börtönre hasonlít - belül színes, rendezett, tisztaság volt, viszonylag új minden. Ebbe az iskolába nagyon sok külföldről idekerült gyerek jár - a legtöbb anyuka amikor mentünk reggel, angolul beszélt körülöttem. Van sok német csemete is úgyhogy elég "nemzetközi". Talán itt jobban tekintettel vannak az épp frissen bekerült, egy szót sem beszélő gyerekekre.... K tanítónénije a második napon mikor érkeztünk, megölelte és megsimogatta K-t, aki amúgy is nagyon lelkes volt (csak a szülők aggódtak persze, hogy úristen mi lesz), majd délután már két kislánnyal kézenfogva jött ki az osztályból. A kapuban várnak a szülők (ez amúgy borzalmas, mert szemmel kell vadászni a gyereket aki vagy meglát vagy nem). Már rögtön ragadt rá pár szó, úgyhogy most mi felnőttek is végre nekiállunk tanulni. A könyveket ugyan nem láttuk, mert azokat nem hozzák haza - mások elmondásával ellentétben ez is újdonság itt. A kislány a nyelvtudás hiánya miatt könnyebb, más feladatokat kap egyelőre - ez is teljesen szimpatikus. Épp ezért már fűzöm a lányomat, hogy ha szeptember végén kijön, akkor bizony én is be fogom végre iratni. Nem érdekel különösebben semmi, csak az, hogy legalább a nyelvet megtanulja. A magyar sulianyagot meg a szokott módon folytatnánk. Az iskolával én is beszéltem, még az is megoldható, hogy megérkezés után jár, de ha télen pl. hazamegyünk (ez a terv) 2 hónapra, akkor meg otthon jár és aztán megint visszamenne a spanyol suliba. Itt mindenesetre kellően rugalmasnak tűnnek, gondolom, hozzá vannak szokva a jövés-menéshez.
A beilleszkedést könnyíti, hogy tegnap az is kiderült, itt a lakóparkban is lakik egy kislány aki K osztálytársnője, úgyhogy ebből kifolyólag remekül összebandáztak tegnap és még Patrik is talált magának fiúbarátot :-) Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a harmadikosok nagy részének már okostelója van és persze a Pou a sláger (én is rászoktam nagyon ciki), úgyhogy közös téma is akadt rögtön. Mindenesetre az első benyomások mind a szülők mind a gyerek részéről pozitívak - reméljük, ezt egy év múlva is így fogjuk látni!

Jelenetek egy házasságból 1.

A férj bár még csak középkorú, bizonyos esetekben már szemüveget hord, rosszul lát, rövidlátó. Ami nem gond, ha valaki tisztában van vele és a megfelelő pillanatban felrakja a plusz két szemét, hogy a szükséges dolgokat jobban lássa. Ilyen pl. a mosogatás, bár ha az ember végighúzza a kezét egy tányéron vagy egy láboson, akkor érzi (ha nem is látja) hogy még maradt ott valami.....
Férj tegnap a sarki közértestől állított haza egy szalámival. Bár véleményem szerint a szalámi és a kolbász azonnal hűtőbe rakandó, főleg ilyen melegben, a férj a szalámit az esti csemegezés után a konyhaasztalon hagyta, majd reggel végül berakta a hűtőbe. A közértestől a zacskóban elhozott szalámira a délelőtt folyamán a feleség  talált rá.Nagyjából a proszektúrához hasonló látvány fogadta: hűtő állati  tetemekkel.
Gyanítható, hogy a hangyák nem bemásztak a hűtőbe, hanem már eleve a zacskóban és környékén voltak, amit a férj nem vett észre. Feleség nagy állatbarát, ezért úgy dönt, hogy menti ami menthető, a hibernálódott hangyákat a szalámival együtt kiveszi a hűtőből, útjára ereszti őket felmelegedés után. Kis gondolkozás után a döglött hangyákat a hűtőben hagyja mégis, Ő ugyanis csak élő állatokkal hajlandó foglalkozni,  a halottak a proszektúrára valók és a hullaszállítók feladata (magyarra fordítva: a férj).

ps.: A férjet ma este a következő, hűtőbe rakott figyelmeztetés fogja várni: The morgue is full! Pls clean away the cadavers! Thk u! (A hullaház megtelt! Kérem takarítsd el a tetemeket. Köszönöm! )

Egyszer fent, egyszer lent

A tarifai kalandok és a pörgős, élményekkel teli napok után bekövetkezett az elkerülhetetlen, néhány nap mélypont. Kriszti mondta is, nem is gondolta, hogy ilyen is tudok lenni, nem látott még így; hát mondom, én sem vagyok az emberiség szuperpéldánya, ki kell ábrándítanom.
A káoszhoz és a béka segge alatti állapothoz hozzájárult a totálisan fejetlen szervezés (pontosabban szervezetlenség!), az értelmetlen ide-oda küldözgetés, Linda hiánya (1,5 hónap!) meg sok egyéb.... Most megint jó, a mélypont amúgy is úgy ért, mikor épp nem voltunk Krisztiéknél 2 napra; miután visszamentünk, sikerült felvidítania meg lefoglalnom Linda és a Tesóm repjegyét a jövő hétre, úgyhogy azóta megint happy vagyok :-)
Most egy hete amúgy a "sehol se jó" állapotban vagyok éppen; már nincs semmi újdonság az ittlétben, bár nem tudnám megmondani, hova mennék szívesen. Talán a meleg is teszi, bár még mindig egészen viselhető. A partra soha nem járunk le itt, nekem már csak az óceánpart létezik (tudom ciki). Ahogy nézem, a strand mindig tele van, az emberek egymás hegyén-hátán fekszenek alig 20 cm-re egymástól, aszalódnak. Fogalmam sincs, ebben mi a jó?! Bár soha nem voltam a kifekvő típus, szerintem nem is leszek már.
A fejetlenség tovább gyűrűzik; amit látok egyik nap a naptárban, hogy ki hova van beosztva, az az éjszaka leple alatt felülíródik és reggel az ágyból pattanva ér az SMS, hogy várnak rám. Szuper. Az egész beosztás tök agyatlan, már ami most a főszezont illeti, hiszen nincs annyi kulcsunk se, van, ahova egy van kettőnknek, ezeket figyelembe kéne venni, hogy ha tudják kinél van, akkor ne a másik legyen beosztva átadásra, mert akkor előtte még kulcsért is kell rohangálni. A vendégekkel hiába beszéli meg az ember, hányra jöjjenek; ha becsekkról van szó, 1 órával előbb jön, ha menni kell, később megy. Azt tudni kell, hogy a tulajok mindenre sajnálják a pénzt, tehát ilyenkor sűrűn előfordul, hogy nincs váltás ágynemű adott lakáshoz; megy a futkosás, mert hiába van meleg, fél óra alatt nem szárad meg - erre meg senki nem gondol. Ma is így jártam. A vendég szeretne mielőbb jönni, de legyen meg normálisan minden a "főnökség" szerint, mert csak ennyi vagy annyi a teendő; ez olyan nekem, mint vécét tervezni íróasztal mellől úgy, hogy az ajtó és a vécécsésze pereme között 10 cm-t hagy a tervező, hogy elférjen az ember.... Mondjuk ezek itt senkit nem érdekelnek, rajtam kívül. Mi meg oldjuk meg, ahogy tudjuk. Nem tudom, hogy meg lehet e nevelni a spanyolokat :-) Tegnap A-val és Zs-vel fagyiztunk Estepona-ban, A étteremben dolgozik, hát Ő is ki van akadva rendesen. Szerintem ha látná a magyar ÁNTSZ az itteni konyhákat, elájulna. HACCP na az itt max. 5 betű, de jelentése semmi :-) Mesélte, hogy van olyan evőeszköz, amit 6.napja küldözget vissza, hogy mossák már el rendesen. A kiszolgálás színvonala itt gyalázatos; jó lenne csinálni valami helyet, beszéltük, de kérdés, hogy egyáltalán lenne e igény színvonalra: a baj az, hogy mi az igényt sem látjuk. A fő igény amúgy itt is az a szaros ablak, hogy az tiszta legyen (ablakpucolásban nagyon rossz vagyok, mert nem érdekel). A mai vendégek első dolga a tévé volt, hogy nem megy a tévé, mi lesz. Ott van kinéz az ablakon, gyönyörű panoráma, én órákig tudnám nézni, neki meg tévé kell. Úgyhogy rohanhattam el elemért a távirányítóba, mert nem bírnak ki 10 napot tévé nélkül, magyarázta kétségbeesetten a fickó....Súlyos.

Szőkésre vettem a figurát

Ma megint elég bolond nap volt, bár látok némi összefüggést aközött, hogy ha nyugisnak indul/látszik egy nap, akkor abból estére diliház lesz a javából. A hét elején két napos Tarifát iktattunk be, onnan már csak Kriszti csatlakozott hozzám (meg az utánfutóm, Patrik természetesen), a fiúk visszamentek B-vel Mijas-ba. A tegnapi hullára fáradtunk nap után ma délig lazultunk, estére meg felpörgött minden. Egy baráti házaspárnak segítettem kimenni a reptérre, majd a kocsijukat kellett leadnom az autószerelőnél; így ugye két kocsival mentünk TM-ig, onnan én átszálltam, a reptéren ők kiszálltak, majd itt jött a meglepetés. Eleve elég későn indultunk, pontosabban fél órát csúsztunk a megbeszélthez képest, de azért még időben voltunk. Nekem jó kis öreg hagyományos autóm van, mindenféle csilivili nélkül, és szerintem pillanatok alatt felmérhető, hogy mi hol van (minden ott, ahol számít rá az ember). Ehhez képest ebben a rámhagyott autóban kapásból nem találtam a kéziféket. Az egy dolog, hogy automata (nem szeretem az automatát egyáltalán), ez lett volna a kisebbik baj, mert azért már vezettem ilyet (kemény 6 hétig, mert utána ellopták a kocsit), de ez a kézifék biza kifogott rajtam. Úgyhogy ott álltam az indulási oldalon miután kiszálltak vagy még 10 percig, és próbáltam rájönni, hol lehet. :-D Mondanom sem kell, hogy mindenki engem nézett már egy idő után, ahogy próbálkozom megmozdítani a kocsit -eredmény nélkül. Végül valahogy csak megmozdult - sokkal érzékenyebb a fékje is mint az enyémnek, de ezeket a dolgokat pár pillanat után megszokja az ember - és kievickéltem a sávba (ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy-két sáv + jobbra leállnak az autók mig ki-be szállnak az érkezők és az indulók). Valaki meg mindig feltartja a sort. Na, ez lettem most én. Ugyanis kiálltam a parkolóhelyről némi süvítés után (ez is olyan kocsi, hogy mindenért süvít; ha nem vagy bekötve, ha behúzott a kézifék, ha szervíz kell, rosszabb mint egy gyerek, komolyan) de aztán úgy ahogy volt, az egy szem sávban nem volt hajlandó megmozdulni többé az autó. Próbálkoztam kérdezni a tulajdonost, hol lehet a kézifék, de szegény izgalmában valahogy nem jól mondta (vagy én értettem totál félre). Néhány perc elteltével tehát még mindig ott álltam a sávban, feltartva mindenkit, senki nem dudált, míg a végén már én voltam kénytelen integetni egy rendőrnek, aki odajött és kérdezte mi a gond. Mondom, nem találom a kéziféket, erre kérdezi, hogy megnézheti e, megengedem -e. Hát persze és itt ennél a pontnál azért elkezdtem mondani, hogy barátoké az autó, csak most vezetném először, amúgy nyugodjon meg, tudok vezetni (ott abban a pillanatban szerintem éppen egy balfék autótolvajnak néztem volna magam az Ő szemével). Nézte, nézte, de Ő sem találta, aztán felhívta a kollégát, meséli mi újság (itt egy szőke liba nem találja a kéziféket) , a kolléga valamit válaszolt, és mikor harmadszor benyúlt a kocsiba, egyből megtalálta és röhögött. Én is :-D
Megköszöntem, aztán viharzottam is el. Vissza TM-ba a kocsihoz, fel a szerelőhöz, ott nem tudtunk beállni a kocsival a műhelybe hétfőig, úgyhogy megint SOS ki kellett találni ,mi legyen. Felhívtuk Kriszti férjét, hogy átvinnénk az egyik kocsit Mijasba a parkolóházba, de vissza kéne hoznia engem TM-ba a sajátomért. Próbálom elmagyarázni az eseményeket, hogy két autó van, de nem tudok kétfele szakadni, mire B valamit félreértett és azt hitte, hogy autó kell nekem, mire fetrengek a röhögéstől Krisztivel meg A-val együtt a műhelyben, hogy több autó nem kell már köszönjük, egyelőre megszabadulni szeretnénk egytől, nem még kérni egy harmadikat. Krisztivel amúgy tök jól kijövünk (mint egy házaspár tisztára )  Amúgy is ezen a délutánon már mindketten tiszta szenilisek voltunk, meg fáradtak a tegnapi naptól, úgyhogy ilyenkor már a semmin is vigyorgunk. Végül minden zökkenőmentesen lezajlott, kocsi fel Mijasba, B visszahozott az Övével TM-ba.  B-nek közben magyaráztam a dolgokat, jót nevetett végül, hogy még egy autót rám akart sózni; aztán szó esett a férfi agyról, meg a női agyról, hogy én is tudok semmi dobozba menni, de most tanítom K-t is, hogy néha Ő is bújjon ám bele, kikapcsolni, kizárni a külvilágot, ha már lakatlan szigetre nem repülhet az ember néhány órára :-)
Még nem írtam, de az idő itt sokkal kellemesebb, kevesebb elviselhetetlenül meleg óra van, nem is gondoltam volna. Remélhetőleg az augusztus is ilyen marad ;-)

Hajnali mojito az óceán partján

Hétfőn úgy érkeztünk Mijas-ba késő este, hogy lesz 4 szabad napunk. Ehhez képest tegnap valamikor egy óra után jött a telefon, hogy egy csere miatt sürgős takarításra lenne szükség a "kastélyházban", vállaljuk-e. Hát persze! Ráértünk ebéd után indulni, úgyhogy kényelmesen megebédeltünk, kávéztunk, összeraktuk a cuccokat meg a három fiút és én elindultam a kocsihoz. Volna! A kocsinak ugyanis hűlt helye volt. Néztem a táblákat és persze rögtön megvilágosodtam, hogy a kocsit elvitték. Bár figyeltem, késő volt, sötét volt, fáradt voltam már hétfőn, ráadásul tolatva álltam be, úgyhogy nagyjából esélyem sem volt észrevenni az új táblákat (múltkor, 3-4 hete még nem voltak ott). A kocsit kiszabadítani nem telt fél órába sem végül, úgyhogy kisebb szívinfarktus után azért elindulhattunk.

Ez az a hely, ami tragikus és szerintem 2-3 nap kéne 3-4 embernek, ehhez képest hárman voltunk a női G-vel 3 órán át. Utána átugrottunk még a saját lakóparkunkba, ott is befejeztük azt, ahonnan a vendégek eljöttek és még mindig bizonytalan volt, hol aludjunk - pontosabban hol szeretnénk aludni. Volt két szabad apartman, választhattuk volna azokat, de a kalandvágy mocorgott bennünk és már terveztük Tarifát. Végül győzött az óceán, a mojito és Tarifa :-) Éjjel elég későn értünk le, de tudtuk, hogy hova akarunk menni - a Playa Valdevaqueros tele van lakóautósokkal, úgyhogy itt biztonságosan lehet aludni. A kocsit kipakoltuk, csak a legszükségesebb cuccokat hoztuk, az üléseket ledöntöttük vízszintbe. A gyerekek hamar, már a leút alatt elaludtak, mi meg ahogy leparkoltunk, kisétáltunk kicsit a partra két pohárral és egy üveg jól lehűtött Baccardi Mojito-val :-) Természetesen ezt az alkalmat meg kellett örökíteni, úgyhogy próbálkoztunk a telefonnal fotózni, de Kriszti mindig rosszul tartotta, ezért valahogy a fél arcom mindig lemaradt a képből, vagy hosszában, vagy keresztbe. A sokadik kép után már szakadtunk a röhögéstől persze. Próbáltuk a rendes fényképezővel is, de az meg már kicsit jobban le volt merülve és nem akart vakuzni meg időre fotózni. A parton amúgy sátraztak is, horgászok is várták a nagy kapást, viszonylag nagy élet volt, a homokdűnéken ugráltak a zseblámpák fényei a gazdáikkal;  a mellettünk lévő autókban szintén iszogattak, beszélgettek. Szokásomhoz híven 2 ujjnyi innivalótól kinyúltam és befészkeltem magamat a kocsiba én is. Takarókat hoztunk, a hőmérő 21 fokot mutatott, de nem fáztunk. Kriszti mindeközben kint ücsörgött meg fészbúkolt hajnali négykor, és már világosodott szerintem, mire visszaszállt a kocsiba (én aludtam, fogalmam sincs, Ő mit csinált :-D Végül negyed tíz volt, már teljesen világos, bár felhős, mire felébredtünk mindannyian és elindultunk keresni egy jó helyet, ahol reggelizhetünk. Természetesen ezt is sikerült megtalálnunk, igaz, vissza kellett menni be a városba. de a Malibú pont  az a hely, amiről mindig is álmodtam: fehér székek, reggeli közben nézem az óceánt, hallom a hullámverést, de mégis csend van és nyugalom. A kávé amúgy isteni volt, a narancslé úgyszintén, a gyerekek pedig már alig bírták kivárni, hogy menjünk végre fürdeni. Most pedig, amíg én e sorokat írom, vidáman lubickolnak az óceánban, élvezik a hullámokat, vagy egyszerűen csak futnak a végtelen parton.......