Hajnali mojito az óceán partján

Hétfőn úgy érkeztünk Mijas-ba késő este, hogy lesz 4 szabad napunk. Ehhez képest tegnap valamikor egy óra után jött a telefon, hogy egy csere miatt sürgős takarításra lenne szükség a "kastélyházban", vállaljuk-e. Hát persze! Ráértünk ebéd után indulni, úgyhogy kényelmesen megebédeltünk, kávéztunk, összeraktuk a cuccokat meg a három fiút és én elindultam a kocsihoz. Volna! A kocsinak ugyanis hűlt helye volt. Néztem a táblákat és persze rögtön megvilágosodtam, hogy a kocsit elvitték. Bár figyeltem, késő volt, sötét volt, fáradt voltam már hétfőn, ráadásul tolatva álltam be, úgyhogy nagyjából esélyem sem volt észrevenni az új táblákat (múltkor, 3-4 hete még nem voltak ott). A kocsit kiszabadítani nem telt fél órába sem végül, úgyhogy kisebb szívinfarktus után azért elindulhattunk.

Ez az a hely, ami tragikus és szerintem 2-3 nap kéne 3-4 embernek, ehhez képest hárman voltunk a női G-vel 3 órán át. Utána átugrottunk még a saját lakóparkunkba, ott is befejeztük azt, ahonnan a vendégek eljöttek és még mindig bizonytalan volt, hol aludjunk - pontosabban hol szeretnénk aludni. Volt két szabad apartman, választhattuk volna azokat, de a kalandvágy mocorgott bennünk és már terveztük Tarifát. Végül győzött az óceán, a mojito és Tarifa :-) Éjjel elég későn értünk le, de tudtuk, hogy hova akarunk menni - a Playa Valdevaqueros tele van lakóautósokkal, úgyhogy itt biztonságosan lehet aludni. A kocsit kipakoltuk, csak a legszükségesebb cuccokat hoztuk, az üléseket ledöntöttük vízszintbe. A gyerekek hamar, már a leút alatt elaludtak, mi meg ahogy leparkoltunk, kisétáltunk kicsit a partra két pohárral és egy üveg jól lehűtött Baccardi Mojito-val :-) Természetesen ezt az alkalmat meg kellett örökíteni, úgyhogy próbálkoztunk a telefonnal fotózni, de Kriszti mindig rosszul tartotta, ezért valahogy a fél arcom mindig lemaradt a képből, vagy hosszában, vagy keresztbe. A sokadik kép után már szakadtunk a röhögéstől persze. Próbáltuk a rendes fényképezővel is, de az meg már kicsit jobban le volt merülve és nem akart vakuzni meg időre fotózni. A parton amúgy sátraztak is, horgászok is várták a nagy kapást, viszonylag nagy élet volt, a homokdűnéken ugráltak a zseblámpák fényei a gazdáikkal;  a mellettünk lévő autókban szintén iszogattak, beszélgettek. Szokásomhoz híven 2 ujjnyi innivalótól kinyúltam és befészkeltem magamat a kocsiba én is. Takarókat hoztunk, a hőmérő 21 fokot mutatott, de nem fáztunk. Kriszti mindeközben kint ücsörgött meg fészbúkolt hajnali négykor, és már világosodott szerintem, mire visszaszállt a kocsiba (én aludtam, fogalmam sincs, Ő mit csinált :-D Végül negyed tíz volt, már teljesen világos, bár felhős, mire felébredtünk mindannyian és elindultunk keresni egy jó helyet, ahol reggelizhetünk. Természetesen ezt is sikerült megtalálnunk, igaz, vissza kellett menni be a városba. de a Malibú pont  az a hely, amiről mindig is álmodtam: fehér székek, reggeli közben nézem az óceánt, hallom a hullámverést, de mégis csend van és nyugalom. A kávé amúgy isteni volt, a narancslé úgyszintén, a gyerekek pedig már alig bírták kivárni, hogy menjünk végre fürdeni. Most pedig, amíg én e sorokat írom, vidáman lubickolnak az óceánban, élvezik a hullámokat, vagy egyszerűen csak futnak a végtelen parton.......