A Karácsonyunk itthon nagyon jól telt, a last minute fa szépsége mindent felülmúlt és mindenki dícsérte :-) Anyuék jöttek át hozzánk, itt volt a vacsora, az ajándékozás. Nem csináltunk nagy csinadrattát, nem akartam hullafáradtan nekifogni, de ez sikerült is.
Az ajándékokat minimalizáltuk, überpraktikus módon J Malmö-be kapott repjegyet velem február elején, Apukám szintén velem megy Rómába február közepén, Öcsém dettó, de Ő egy "fregoli" egynaposra jöhet velem :-D Tiszta haszon, mert így még én is jól jártam ;-) Anyu Hévízre esküszik, mivel Ő már a gyaloglást nemigen bírná.
A gyerekeknél sikerült nem túlzásba esnem, Patrik Verdás autóiból a hiányzókat egészítettük ki meg egy doboz Geomag-ot választottunk, ilyen még éppen nem volt. Linda egy tablet kapott, itt ám küzdöttem magammal nem keveset, de játékot már Ő maga nem akart, kizárólag élő kutyát, amire én mondtam, hogy na azt biztos nem. Persze ezt most kordában tartjuk ám, nem lehet éjjel-nappal játszani. Szeretném vele együtt elkezdeni a programozást, mert elég jó érzéke van a számítógéphez (sajnos?).
Másnap Anyuékhoz mentünk ebédre, szegény jól elfáradt, nem is a főzőcskében, az utópakolás valóban sokkal rosszabb. Utána következő nap Keresztszüleimet látogattuk, majd készülődhettem Patrik szülinapi bulijára, úgyhogy unatkozni nem tudtunk :-) A buli jól sikerült, a torta - feketeerdő - jól sikerült, a gyerekek jót játszottak, mi meg persze folytattuk a szokásos világmegváltó gondolatainkat. Szombaton Linda keresztanyujához voltunk hivatalosak vacsorára, isteni lett minden, de úgy a kajára lassan már ránézni sem bírok, pedig kajaügyileg is tényleg ez volt eddig a legszerényebb Karácsonyunk.
A Szilvesztert rendhagyó módon nem itthon, hanem Csabáéknál töltjük, feltankolva tiramisuval és Martinivel, meg fincsi bólével. Szerencsére nem kell éjjel hazajönni ;-) 1-én a szokásos lencseadag, ami kihagyhatatlan minden évben, viszont csak Anyu tudja jól csinálni. Sajnos január 3-tól már kezdődik a suli, ami több mint katasztrófa számomra, a 7 előtti keléssel, mert teljesen ellustultunk ám és fél 10 előtt fel sem keltünk újabban :-)
A szabad perceimben az utak tervezésével vagyok elfoglalva, ami az utazásbolondoknak ugye már majdnem akkora élvezet, mint maga az út, főleg a várakozás ;-)
Ezen kívül a gyerekekkel egyeztetve a fél gyerekszobát kipakoltuk, tudjátok, utálom a rumlit, meg a sok kacatot, és végre nem kellett őket sokat győzködni.
2012. december 31., hétfő
2012. december 24., hétfő
Last minute jelentés
Reggel nem volt erőm felkelni, mert Linda átköltözött hozzánk és egész éjjel rugdosott, képtelenség volt aludni. Végül nehezen, de a hótakarítás után 10-kor sikerült elindulni, hogy beszerezzem az általam használhatónak ítélt fenyőfát (nem bízom másra, sajnálom, mert nekem nem mindegy, milyen a formája). Először elrongyoltam halat venni, mert még az sem volt, lazac már elfogyott (gondoltam egyszer áldozom rá itt is), maradt a harcsafilé, elég jól néz ki. Utána irány az Auchan, utolsó nap jól leakcióztak mindent, amúgy is bajban volt a Jézuska, hogy Patriknak mit hozzon, úgyhogy úgy döntött, hogy lesz ott még választék, majd ma eldönti ;-) Ez a feladat kipipálva, megoldódott, rohantom tovább a fáért a szokásos helyre. Mondom, mit szeretnék, kis fát, ne legyen nagyobb nálam, mondja, mennyi. Na mondom, akkor egyezzünk meg valami jobb ajánlatban. Erre mondja a srác, hogy Ők ezért sokat dolgoztak, és elvből nem adják olcsóbban. Mondom okés, de nekem is vannak elveim, hogy nem fogok nyolcezerért fát venni két hétre, úgyhogy ha nem megy és inkább kidobják, hát legyen, fogtam magam és elmentem. Csakhogy nem volt egyszerű, mert fa aztán sehol nem volt, 1-kor a kertészetben sem voltak hajlandóak 9 alatt adni, 6-ért meg olyan volt, amit ha ingyen adnak sem kell. Irány végig a főút, fa sehol, már vésztelefonokat eregettem, hogy fát kell szerezni mert nincs. Még 2 előtt utolsó kör Auchan, mert persze még hiányzott valami (és még egy csomót el is felejtettem), aztán azt mondtam, nincs vesztenivalóm, visszamegyek az első helyre, aztán veszem amennyiért kapom a fát. Fa nélkül mégsem lehetünk. Odamegyek, sehol senki, de 4-5 fa kirakva. Jön egy srác, kérdezi, hol vannak, mondom sehol senki, lakat fent. Felhívom J-t, hogy ide ki vannak rakva fák, vigyük, sehol senki :-) A srác elindul a másik épület felé, aztán talált is valakit, kérdezi, mennyit adok a fáért, biztos megegyezünk. Mondom, nagyon max. 3-at, mondja egyből jó, válasszak. Király, J mindjárt itt, de a fa az úristennek se fog a kocsiba férni, mert kétszer olyan magas mint én. Volt is ám dolga vele rendesen, mondta is, inkább az Országház előtti fát vállalja legközelebb :-D
Nagy nehezen betuszkoltuk a fát a nappaliba, a szokásos helyen persze esélye sem volt, úgyhogy a másik végébe került és a tavalyi csenevész műfa után idén együtt közösen a gyerekekkel díszítettük fel a fát. Gyönyörű normandiai fenyő, frissen vágott , közben karácsonyi dalokat hallgattunk és egészen elérzékenyültem, hogy bizony a Karácsony mégiscsak igazi fával Karácsony és kell a hideg, és még kicsi hó is van kint a kertünkben, úgyhogy úgy tűnik, egész jól alakulnak a dolgok :-)
A fa csodaszép lett, idén piros és arany díszítést kapott és a gyerekek is, én is megállapítottam, hogy ez közös életünk eddigi legszebb fája! :-)
Nagy nehezen betuszkoltuk a fát a nappaliba, a szokásos helyen persze esélye sem volt, úgyhogy a másik végébe került és a tavalyi csenevész műfa után idén együtt közösen a gyerekekkel díszítettük fel a fát. Gyönyörű normandiai fenyő, frissen vágott , közben karácsonyi dalokat hallgattunk és egészen elérzékenyültem, hogy bizony a Karácsony mégiscsak igazi fával Karácsony és kell a hideg, és még kicsi hó is van kint a kertünkben, úgyhogy úgy tűnik, egész jól alakulnak a dolgok :-)
A fa csodaszép lett, idén piros és arany díszítést kapott és a gyerekek is, én is megállapítottam, hogy ez közös életünk eddigi legszebb fája! :-)
Boldog Karácsonyt!
Boldog, békés Ünnepeket kívánok Mindenkinek!
 |
| Estepona |
 |
| La Canada, Marbella |
 |
| Marbella |
 |
| Marbella |
2012. december 23., vasárnap
Az álmok olykor valóra válnak
Az én álmaim-vágyaim általában kimerültek abban, hogy hova szeretnék eljutni "utazásilag" - tárgyakra ritkán vágytam.
Álmaim netovábbja sokakkal ellentétben nem Amerika volt, hanem Ausztrália és Új-Zéland. Persze, csak úgy turistaként eljutni Ausztráliába nem éppen olcsó mulatság, így túl sokat ezzel a kérdéssel nem is foglalkoztam, maradt egy álom, ami majd egyszer, esetleg, ha nyerek a lottón, akár megvalósulhat. Történt azonban, hogy valamikor '98 végén megismerkedtem valakivel, aki Ausztráliában élt :-) Nagy levelezések, majd közben az első thaiföldi út, és végül jött a visszautasíthatatlan ajánlat: volna e kedvem kimenni Ausztráliába. Ki tud erre nemet mondani? :-) Elkezdtem lázasan keresgélni repülőjegyet Brisbane-be, de szorított az idő, mert március közepén meg már nyitás volt Bécsben. Végül február 20-ra megvolt a jegy, intézni kellett vízumot, megkaptam a meghívólevelet - de pontos részletekre már nem emlékszem sajnos. Február 20-án a British Airways gépe elindult velem először Londonba, majd onnan Singapur-on át Brisbane-be. Nem kispályás egy ilyen út, London - Singapur volt első körben 13,5 óra, aztán ott rövid pihenés után még jó 7,5 óra. Összesen 23 óra a levegőben :-) Így utólag nem tudom hogy bírtam ki, hosszú volt az út nagyon, a gép totál tele, erre emlékszem, és a B747-esek 3-5-3 üléssel rendelkeztek, így azért elég macerás volt kimászni, ha az ember nem akart végig ülni. Azt kicsit sajnáltam utólag, hogy Singapur-ban nem iktattam be egy képnapos stop over-t, de ami késik nem múlik - felülről is csodálatos volt a fényekkel. Másnap talán délután pedig érkezés Brisbane-ba, ahol kiszálláskor megint ugyanaz a meleg pára vágott fejbe, mint Phuketen. Közlekedés mint Angliában, ez nem volt annyira furcsa, és már első este mentünk fürdeni a South Bank Parkland-ba (ez a Brisbane folyó partján egy mesterségesen kialakított homokos "part" medencével). A három hét alatt elég jól bejártuk a környéket, többször voltunk a Gold Coast-on, ahol a Baywatch egyes részeit is forgatták. Teljesen újdonság volt még számomra, hogy a parton mindenhol lehet BBQ-zni, úgyhogy vittük a bepácolt húst és fürdés után megsütöttük (víz, minden kellék van helyben!). Ausztráliában voltam először csőcsúzdában, amiben korom sötét volt, tényleg semmit nem lehetett látni: először eléggé paráztam, a szívem a torkomban dobogott, hogy mi lesz, de lecsúsztam, és onnantól kezdve ki sem lehetett már szedni onnan, annyira élveztem (mint egy gyerek :-D ). Voltunk állatkertben, simogathattam koalát - nagyon cukik, félénkek, ezt csak úgy lehetett, hogy a gondozó tartotta kézben. A másik felejthetetlen élmény a Sea World-ben a delfinek. Fantasztikus maga az egész park, teljesen más, mint egy európai delfinárium. Itt együtt lehetett úszni a delfinekkel is.
Egy igen emlékezetes kirándulásunk a Lamington Nemzeti Parkban volt: elindultunk pólóban, rövidnadrágban és egy szál strandpapucsban egy esőerdőbe :-) Óriási felelőtlenség volt ám, a piócák ugyanis tapadtak ránk rendesen, tele volt velük a nedves talaj, és persze így elég könnyű áldozatok voltunk. Rohantunk ki már a végén, miközben mindenki minkett nézett a papucs miatt: mások szépen beöltözve, hosszú nadrág, bakancs, dupla zokni, és még úgy sem úszták meg a vérszívókat :-) Nagyon nehéz ám leszedni őket, mai napig kiráz a hideg, ha rájuk gondolok.
Az élet nyugis, senki nem rohan, mindenki mosolyog. Az emberek sokszor mezítláb mászkálnak az utcán, amikor a bankba mentünk, nem egy ausztrált láttunk, aki sortban, mezítláb csattogott be, senki nem talált semmi kivetnivalót benne. Nagyon tetszett az ottani élet.
A vonatállomáson megismerkedtünk egy magyar származású bácsival, aki '56-ban ment ki Ausztráliába, de előtte Bécsben élt. Mikor hallotta, hogy én meg Bécsben élek, kérdezte, hogy ott is van-e már mindenkinek fürdőszobája meg bevezették-e a gázt a lakásokba - ezen mondjuk kicsit meglepődtem, hogy miért kérdez ilyeneket, az élet nem állt meg, csak mert Ő 42 éve elhagyta Európát :-)
Találkoztunk még magyar származású filmrendezővel is, és persze megint beigazolódott, hogy magyarok mindenhol vannak :-)
A parkokban, ahol sétáltunk, sokszor találkoztunk szabadon sétáló gekkókkal. Ezek elsőre furák, mert van köztük nagyobb példány is, de nem bántanak senkit. Pókokhoz és kígyókhoz nem volt szerencsém :-)
Jártunk a Parlamentben is, ahol fentről lehetett szemlélni az üléseket: ahogy egymásnak estek a képviselők és az egyik pillanatban egymást anyázzák, aztán meg jó haverként mennek ebédelni együtt.
Nagyon-nagyon jó volt, mondanom sem kell, kicsit sajnálom, hogy akkor még nem blogoltam (ha volt egyáltalán, ezt nem tudom), mert akkor napi szinten lehetett volna írni, és nem így csipegetni a morzsákat, hogy mi jut még eszembe. Sokáig, nagyon sokáig vágytam vissza, 2001-ben meg már a repjegyem is megvolt, igaz, Új-Zélandra, másfél hónapos nyelvtanulásra - ami aztán el is maradt végül, akkor ismerkedtünk meg J-vel és hosszas vívódás után lemondtam a jegyet.... Pedig hogy készültem! :-)
Felmerült persze egy-egy nem józan pillanatban, hogy oda is lehetne menni, de azért mindig győz a józan ész: mégiscsak túl messze van, nem tudnánk csak úgy egyik napról a másikra néhány ezer forintért hazarepülni, meg maga a tény, hogy akkor már tényleg nagyon távol vagyunk családtól-barátoktól......
Azért bízom benne, hogy a sors még egyszer megadja a lehetőséget és újra eljuthatok - immáron a gyerekekkel - a kenguruk földjére :-)
Saját képek később - akkor még nem volt digitálisom, lehet scannelni :-)
Álmaim netovábbja sokakkal ellentétben nem Amerika volt, hanem Ausztrália és Új-Zéland. Persze, csak úgy turistaként eljutni Ausztráliába nem éppen olcsó mulatság, így túl sokat ezzel a kérdéssel nem is foglalkoztam, maradt egy álom, ami majd egyszer, esetleg, ha nyerek a lottón, akár megvalósulhat. Történt azonban, hogy valamikor '98 végén megismerkedtem valakivel, aki Ausztráliában élt :-) Nagy levelezések, majd közben az első thaiföldi út, és végül jött a visszautasíthatatlan ajánlat: volna e kedvem kimenni Ausztráliába. Ki tud erre nemet mondani? :-) Elkezdtem lázasan keresgélni repülőjegyet Brisbane-be, de szorított az idő, mert március közepén meg már nyitás volt Bécsben. Végül február 20-ra megvolt a jegy, intézni kellett vízumot, megkaptam a meghívólevelet - de pontos részletekre már nem emlékszem sajnos. Február 20-án a British Airways gépe elindult velem először Londonba, majd onnan Singapur-on át Brisbane-be. Nem kispályás egy ilyen út, London - Singapur volt első körben 13,5 óra, aztán ott rövid pihenés után még jó 7,5 óra. Összesen 23 óra a levegőben :-) Így utólag nem tudom hogy bírtam ki, hosszú volt az út nagyon, a gép totál tele, erre emlékszem, és a B747-esek 3-5-3 üléssel rendelkeztek, így azért elég macerás volt kimászni, ha az ember nem akart végig ülni. Azt kicsit sajnáltam utólag, hogy Singapur-ban nem iktattam be egy képnapos stop over-t, de ami késik nem múlik - felülről is csodálatos volt a fényekkel. Másnap talán délután pedig érkezés Brisbane-ba, ahol kiszálláskor megint ugyanaz a meleg pára vágott fejbe, mint Phuketen. Közlekedés mint Angliában, ez nem volt annyira furcsa, és már első este mentünk fürdeni a South Bank Parkland-ba (ez a Brisbane folyó partján egy mesterségesen kialakított homokos "part" medencével). A három hét alatt elég jól bejártuk a környéket, többször voltunk a Gold Coast-on, ahol a Baywatch egyes részeit is forgatták. Teljesen újdonság volt még számomra, hogy a parton mindenhol lehet BBQ-zni, úgyhogy vittük a bepácolt húst és fürdés után megsütöttük (víz, minden kellék van helyben!). Ausztráliában voltam először csőcsúzdában, amiben korom sötét volt, tényleg semmit nem lehetett látni: először eléggé paráztam, a szívem a torkomban dobogott, hogy mi lesz, de lecsúsztam, és onnantól kezdve ki sem lehetett már szedni onnan, annyira élveztem (mint egy gyerek :-D ). Voltunk állatkertben, simogathattam koalát - nagyon cukik, félénkek, ezt csak úgy lehetett, hogy a gondozó tartotta kézben. A másik felejthetetlen élmény a Sea World-ben a delfinek. Fantasztikus maga az egész park, teljesen más, mint egy európai delfinárium. Itt együtt lehetett úszni a delfinekkel is.
Egy igen emlékezetes kirándulásunk a Lamington Nemzeti Parkban volt: elindultunk pólóban, rövidnadrágban és egy szál strandpapucsban egy esőerdőbe :-) Óriási felelőtlenség volt ám, a piócák ugyanis tapadtak ránk rendesen, tele volt velük a nedves talaj, és persze így elég könnyű áldozatok voltunk. Rohantunk ki már a végén, miközben mindenki minkett nézett a papucs miatt: mások szépen beöltözve, hosszú nadrág, bakancs, dupla zokni, és még úgy sem úszták meg a vérszívókat :-) Nagyon nehéz ám leszedni őket, mai napig kiráz a hideg, ha rájuk gondolok.
Az élet nyugis, senki nem rohan, mindenki mosolyog. Az emberek sokszor mezítláb mászkálnak az utcán, amikor a bankba mentünk, nem egy ausztrált láttunk, aki sortban, mezítláb csattogott be, senki nem talált semmi kivetnivalót benne. Nagyon tetszett az ottani élet.
A vonatállomáson megismerkedtünk egy magyar származású bácsival, aki '56-ban ment ki Ausztráliába, de előtte Bécsben élt. Mikor hallotta, hogy én meg Bécsben élek, kérdezte, hogy ott is van-e már mindenkinek fürdőszobája meg bevezették-e a gázt a lakásokba - ezen mondjuk kicsit meglepődtem, hogy miért kérdez ilyeneket, az élet nem állt meg, csak mert Ő 42 éve elhagyta Európát :-)
Találkoztunk még magyar származású filmrendezővel is, és persze megint beigazolódott, hogy magyarok mindenhol vannak :-)
A parkokban, ahol sétáltunk, sokszor találkoztunk szabadon sétáló gekkókkal. Ezek elsőre furák, mert van köztük nagyobb példány is, de nem bántanak senkit. Pókokhoz és kígyókhoz nem volt szerencsém :-)
Jártunk a Parlamentben is, ahol fentről lehetett szemlélni az üléseket: ahogy egymásnak estek a képviselők és az egyik pillanatban egymást anyázzák, aztán meg jó haverként mennek ebédelni együtt.
Nagyon-nagyon jó volt, mondanom sem kell, kicsit sajnálom, hogy akkor még nem blogoltam (ha volt egyáltalán, ezt nem tudom), mert akkor napi szinten lehetett volna írni, és nem így csipegetni a morzsákat, hogy mi jut még eszembe. Sokáig, nagyon sokáig vágytam vissza, 2001-ben meg már a repjegyem is megvolt, igaz, Új-Zélandra, másfél hónapos nyelvtanulásra - ami aztán el is maradt végül, akkor ismerkedtünk meg J-vel és hosszas vívódás után lemondtam a jegyet.... Pedig hogy készültem! :-)
Felmerült persze egy-egy nem józan pillanatban, hogy oda is lehetne menni, de azért mindig győz a józan ész: mégiscsak túl messze van, nem tudnánk csak úgy egyik napról a másikra néhány ezer forintért hazarepülni, meg maga a tény, hogy akkor már tényleg nagyon távol vagyunk családtól-barátoktól......
Azért bízom benne, hogy a sors még egyszer megadja a lehetőséget és újra eljuthatok - immáron a gyerekekkel - a kenguruk földjére :-)
Saját képek később - akkor még nem volt digitálisom, lehet scannelni :-)
Karácsony
Évek óta utálom a Karácsonyt, ez van. A Karácsony számomra addig volt jó, amíg gyerek voltam, és amíg kimentem kezet mosni, addig jött a Jézuska :-) Emlékszem az első doboz LEGO-ra, ami óriási nagy szám volt úgy 1978-ban (vagy '77-ben, már nem tudom). Aztán ahogy iskolába kerül az ember, jön a kijózanodás, amikor már tudja, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot. Amikor nagyobb lettem, akkor mindig valami új ruhát kaptam - ezt is utáltam. Ezért aztán a gyerekeknek például soha nem hoz a Jézuska ruhaneműt. Nem bírtam a Karácsonnyal együtt járó tömeget, a kényszeres mosolygást (én annak éreztem), a takarítani KELL - sütni KELL - ezt meg azt KELL enni - bár mint kiderülhetett már, nekem alapvető problémáim vannak ezekkel a KELL-ekkel :-) Nem voltam és nem vagyok kreatív - rajzolásban, apró tárgyak készítésében, díszítésben, ezért ez nekem nem is okoz semmiféle örömet. Kicsit változott a helyzet, amikor megszületett Linda, és persze vártam/vártuk, mit szól az ajándékokhoz, mit szól a Karácsonyfához. A mai Karácsonyok nem arról szólnak szerintem, amiről szólnia kéne. Persze, én is rontottam ezen, hiszen ugye nem az ajándék a lényeg, én meg sokszor estem túlzásba. De már tavaly is drasztikusan visszavettem, idén meg főleg. Egyrészt már Linda jelentette ki, hogy annyi játéka (és főleg mindenféle) van, hogy nem is akar játékot. Ezen meg is lepődtem kicsit, bár neki már nem terveztünk amúgy sem játékot, "szóltunk" a Jézuskának is ;-) Ma, amikor a száznegyvenhatodik Icike-picikét dobtam be a szekrénybe, akkor hálát is adtam az égnek, hogy mégsem estem kísértésbe. A LEGO-k sokszor szanaszét hevernek, mindig találok egy-egy miniatűr darabot, Playmobil szintén. Nehezen viselem, hogy az egyes szetek nem a saját dobozukban vannak, hanem össze-vissza behányva. Kinőtt már a Barbie-ból, Baby Born is a múlté, könyvünk rengeteg van, és unalmas a puzzle. A társasjátékok egy jó kérdés, Lindával elég nehéz társasozni, mert Ő a mai napig kiborul és elveszti a türelmét, ha nem Ő nyer vagy menet közben vesztésre áll. Nem csinálok belőle ügyet, mert szerintem nem kötelező társasozni sem, Vekerdy szerint sem feltétlenül kell erőltetni 8-10 éves kor előtt. Kreatívságokból is van elég, épp ki is szortíroztam míg kint havaztak egy nagy zacskónyit.
A másik amit nehezen viselek, hogy mindenkivel egyeztetni KELL, hova megyünk, mikor jönnek, ennek így nem jó, a másiknak úgy nem. Nem értem, miért kell ezt ennyire komolyan venni, miért van belőle állandó sértődés. Az egész Karácsony csak a túlélésről szól - számomra.
A másik amit nehezen viselek, hogy mindenkivel egyeztetni KELL, hova megyünk, mikor jönnek, ennek így nem jó, a másiknak úgy nem. Nem értem, miért kell ezt ennyire komolyan venni, miért van belőle állandó sértődés. Az egész Karácsony csak a túlélésről szól - számomra.
2012. december 22., szombat
Thaiföldi emlékfoszlányok 1.
Most, hogy visszanéztem a repjegyek szerint az időpontot, rá kellett jönnöm, hogy egy évet elcsúsztam: az első Európán kívüli utam 1999-ben januárban volt. Bécsből Lauda Air-rel, B767-es géppel, Do&Co menüvel - a fehér csokikrém ízét nagyon sokáig éreztem, valami fantasztikus volt. Annyira nem emlékszem, hogy mit csináltam jó 11 órán keresztül a levegőben, de folyamatosan volt kiszolgálás, minden háttámlában képernyő, bár filmnézéshez nem igazán volt türelmem, viszont az jó volt, hogy tudtuk, hogy éppen hol repülünk. A tanulópilóta rendesen odavágta a gépet Phuketen, amúgy minden rendben volt. Amikor a gép ajtaját kinyitották, úgy éreztem, mint akit fejbevágtak: 100%-os páratartalom, ami rögtön ledönti az embert :-) A hotelig valami döcögős tuktuk-kal mentünk, ez nagyon vicces. Phuket volt az első és utolsó hely eddigi életemben, ahol a strandon képes voltam aludni: gyakorlatilag 2 hétig, és egyfolytában :-D Sosem voltam egy strandolós típus, nekem a nyaralás soha nem azt jelentette, hogy akkor most kifekszünk reggel és este bemegyünk a szobába, én menni-menni-menni szeretek. De itt képtelenség volt, annyira más a klíma, 45 fok, iszonyú pára, moccanni sem bírtam. A tenger meleg, viszont elég sok volt a medúza és csíptek, viszkettem.
A legnagyobb élmény az egyik séta alkalmával a Linda nevű elefántbébivel való találkozásom volt - innentől napi program lett (fogok scannelni képet). Amikor legközelebb mentünk, meg is kérdeztem, hogy mennyiért lenne eladó, hogy hazahozzam :-D Linda amúgy nem az elefánt miatt lett Linda :-)
Patong Beach-en voltunk, ez az egyik legnyüzsgőbb rész a félszigeten. Akkor még nem volt olyan tömegiszonyom, mint most, kimondottan élveztem. Most, hogy néztem a street view-val az utcákat, bizony sok minden teljesen megváltozott - de hát eltelt 13 év. A kábelek azonban változatlanul ugyanúgy lógnak összevissza, nem csökkent a mopedek száma sem és maradtak a tuktuk-ok is.
Néhány fizetős túrára mentünk, a James Bond sziklákhoz, a Phi-phi szigetekhez - ez valami egészen csodálatos, fehér homok és türkiz tenger.....
Irigyelnivalók a thai emberek, mert semmijük sincs és mégis boldogok. Egészen elképesztő körülmények között élnek a legtöbben, vízre épült kis fa kunyhókban, sőt, még egy ilyen iskolában is jártunk a Phang Nga Bay felé, ahogy a James Bond sziklához mentünk. Így visszagondolva, még egy magyar iskolásnak sincs sok oka panaszkodni a felszereltségre.
A mangó és az ananász mondanom sem kell, ott az igazi. Egyik kedvencem volt a mangó rizzsel. Amin így utólag megrökönyödök olykor, hogy sosem jártunk extra csili-vili éttermekbe, maradt a "piac", ahol azért garantáltan nem HACCP rendszerű konyhákban főztek :-) Viszont mindent láttunk, a halat választhattuk és garantáltan frissen készült. Desszertnek meg volt mézédes ananász. Itt Magyarországon persze nem lehet soha olyan mangót kapni a boltokban, mert éretlenül szedik le, de Spanyolországban többször volt szerencsénk majdnem ugyanolyan finomat venni.
Az élet kimondottan olcsó volt (most nem tudom, hogy alakulnak az árak), így persze üres bőrönddel mentünk és telivel jöttünk. Érdemes volt ruhát varratni a szabónál - bár aztán itthon soha nem vettem fel, úgyhogy tényleg megérte ;-)
Évek óta mondogattam, hogy nagyon jó volt, de valahogy mégsem mennék már vissza - de most, hogy a képek segítségével felelevenítettem emlékek tucatját, most megint elfogott a vágy....Sőt, Lindának is annyira tetszett, hogy meg is beszéltük, megyünk együtt :-)
A legnagyobb élmény az egyik séta alkalmával a Linda nevű elefántbébivel való találkozásom volt - innentől napi program lett (fogok scannelni képet). Amikor legközelebb mentünk, meg is kérdeztem, hogy mennyiért lenne eladó, hogy hazahozzam :-D Linda amúgy nem az elefánt miatt lett Linda :-)
Patong Beach-en voltunk, ez az egyik legnyüzsgőbb rész a félszigeten. Akkor még nem volt olyan tömegiszonyom, mint most, kimondottan élveztem. Most, hogy néztem a street view-val az utcákat, bizony sok minden teljesen megváltozott - de hát eltelt 13 év. A kábelek azonban változatlanul ugyanúgy lógnak összevissza, nem csökkent a mopedek száma sem és maradtak a tuktuk-ok is.
Néhány fizetős túrára mentünk, a James Bond sziklákhoz, a Phi-phi szigetekhez - ez valami egészen csodálatos, fehér homok és türkiz tenger.....
Irigyelnivalók a thai emberek, mert semmijük sincs és mégis boldogok. Egészen elképesztő körülmények között élnek a legtöbben, vízre épült kis fa kunyhókban, sőt, még egy ilyen iskolában is jártunk a Phang Nga Bay felé, ahogy a James Bond sziklához mentünk. Így visszagondolva, még egy magyar iskolásnak sincs sok oka panaszkodni a felszereltségre.
A mangó és az ananász mondanom sem kell, ott az igazi. Egyik kedvencem volt a mangó rizzsel. Amin így utólag megrökönyödök olykor, hogy sosem jártunk extra csili-vili éttermekbe, maradt a "piac", ahol azért garantáltan nem HACCP rendszerű konyhákban főztek :-) Viszont mindent láttunk, a halat választhattuk és garantáltan frissen készült. Desszertnek meg volt mézédes ananász. Itt Magyarországon persze nem lehet soha olyan mangót kapni a boltokban, mert éretlenül szedik le, de Spanyolországban többször volt szerencsénk majdnem ugyanolyan finomat venni.
Az élet kimondottan olcsó volt (most nem tudom, hogy alakulnak az árak), így persze üres bőrönddel mentünk és telivel jöttünk. Érdemes volt ruhát varratni a szabónál - bár aztán itthon soha nem vettem fel, úgyhogy tényleg megérte ;-)
Évek óta mondogattam, hogy nagyon jó volt, de valahogy mégsem mennék már vissza - de most, hogy a képek segítségével felelevenítettem emlékek tucatját, most megint elfogott a vágy....Sőt, Lindának is annyira tetszett, hogy meg is beszéltük, megyünk együtt :-)
Emlékek
Ma előszedtem az egyetlen borítékot, amit kincsként őrzök: a korábbi repülőjegyeket, menükártyákat és boarding pass-okat :-) Egyrészt pontosítani akartam a "naplómat", mert a pontos dátumokra nem emlékeztem, a járatszámokra meg aztán végképp nem, másrészt, jó volt megint egy kicsit nosztalgiázni. Furcsa, mert olyan dolgok jutottak eszembe, amik amúgy sosem, pedig hát ezek is ha úgy vesszük, csak "néhány papírdarab", nem is értettem, hogy a látványuktól miért törnek elő bennem rég elfelejtett történések. Jó volt, nagyon jó volt, és persze újra hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi mindent adott - jó, persze azért küzdöttem is érte, talán emiatt is becsülöm meg vagyok rá büszke.
Ahogy "öregszem", sokkal inkább azt nézem, hogy mennyi mindent kaptam az élettől, és nem azt, ami másoknak van, nekem meg nincs. Nincsenek nagy vágyaim, ezt már korábban is írtam, egyre több tárgyat tudok elengedni, viszont az utazások nagyon fontosak, ezek jelentik nekem a legtöbbet.
Ezt szeretném még élvezni legalább 40 évig ;-)
Ahogy "öregszem", sokkal inkább azt nézem, hogy mennyi mindent kaptam az élettől, és nem azt, ami másoknak van, nekem meg nincs. Nincsenek nagy vágyaim, ezt már korábban is írtam, egyre több tárgyat tudok elengedni, viszont az utazások nagyon fontosak, ezek jelentik nekem a legtöbbet.
Ezt szeretném még élvezni legalább 40 évig ;-)
2012. december 19., szerda
Helyzetjelentés
1. Mióta megjöttünk, köd, szürkeség, hideg, nyírkos-nyálkás szutyok vesz minket körül.
2. Reggel 6.45-kor kelek és úgy érzem, mintha baltával vágnának fejbe, mikor megszólal az ébresztő.
3. A frissen vásárolt trappista (ráadásul a jobb fajta!) 2 nap múlva elkezd büdösödni.
4. Az álló kocsisort kikerülve simán bemásznak a buszsávon át a piros lámpa előtt várakozók elé és még meg is köszöni a sofőr, hogy "beengedték".
5. A zebrákat átfestették, egy autós sem látja.
6. A postán pofákat vág a levélfelvevő, de csak addig, amíg a főnöknő barátságosan nem üdvözöl és megkérdezi, hogy miért nem látott már hónapok óta. Utána átmegy kedves csevegőbe.
7. Ahol kevés a parkolóhely, ott úgy parkolnak be egyesek, hogy rögtön két autónyi helyet foglalnak.
8. Mindenhol benzinbűz és szmog van, pedig nem is a belvárosban lakunk.
9. Az okmányirodában sorszámot osztogatnak, amin szerepel, hogy adott ügyben hányan vannak még előttem - ennek ellenére összevissza megy a sor.
10. Idén sem szerettem meg a Karácsonyt, mindenhol tömeg, mindenki idegbeteg, ha bolt közelébe megyek, komolyan viszketek már.
Valami jót is összehozok:
1. Akciós a nyírcukor az Auchanban.
2. Reggel 6.45-kor kelek és úgy érzem, mintha baltával vágnának fejbe, mikor megszólal az ébresztő.
3. A frissen vásárolt trappista (ráadásul a jobb fajta!) 2 nap múlva elkezd büdösödni.
4. Az álló kocsisort kikerülve simán bemásznak a buszsávon át a piros lámpa előtt várakozók elé és még meg is köszöni a sofőr, hogy "beengedték".
5. A zebrákat átfestették, egy autós sem látja.
6. A postán pofákat vág a levélfelvevő, de csak addig, amíg a főnöknő barátságosan nem üdvözöl és megkérdezi, hogy miért nem látott már hónapok óta. Utána átmegy kedves csevegőbe.
7. Ahol kevés a parkolóhely, ott úgy parkolnak be egyesek, hogy rögtön két autónyi helyet foglalnak.
8. Mindenhol benzinbűz és szmog van, pedig nem is a belvárosban lakunk.
9. Az okmányirodában sorszámot osztogatnak, amin szerepel, hogy adott ügyben hányan vannak még előttem - ennek ellenére összevissza megy a sor.
10. Idén sem szerettem meg a Karácsonyt, mindenhol tömeg, mindenki idegbeteg, ha bolt közelébe megyek, komolyan viszketek már.
Valami jót is összehozok:
1. Akciós a nyírcukor az Auchanban.
Gyűjtögetős
Gyerekként nem gyűjtöttem semmit, ha jól emlékszem, és nem volt még millió játékom sem, mint a mai gyerekeknek. Nem babáztam, és nem volt Barbie gyűjteményem sem, a Barbie-kat pedig a mai napig utálom, ennek ellenére mégis feladtam elveimet és Linda tőlem kapta élete első Barbie-babáját.
Az egyetlen időszak, amikor nagyon sok holmim összegyűlt, Bécsben volt: CD-k, számítástechnikai könyvek, regények és olykor soha fel nem vett ruhák vettek el mind több teret az életemből. A költözés vissza nem is volt egyszerű, igaz, bútorom is volt jónéhány, ott vettem a tévémet, a hifimet és mindent, amit a mai napig használunk - pontosabban nem használunk, mert én évek óta nem nézek tévét, a gyerekek max. egy-egy DVD-t vagy letöltött filmet. Linda születésével kezdődött a játék- és ruhagyűjtögetés, aztán persze nőtt a halom Patrik érkezésével. Egy idő után azonban "bekattantam", és azóta folyamatosan szabadulok meg mindentől, amitől csak lehet. Egyrészről úgy gondolom, hogy túl sok régi dolgot nem szabad őrizgetni, visszahúz a múltba - amit én őrzök, azok mindössze a képek az életemből-életünkből + a korábbi repülőjegyek és menükártyák - gyakorlatilag itt ki is merül a gyüjtögetésem. Manapság meg már repjegyet sem kell gyűjteni, ott van emailben, elektronikus formában :-)
Tavaly úgy költöztünk ki, hogy ami befért egy autóba, annyit voltam hajlandó kivinni. Ez sikerült is. Bebizonyosodott, hogy az embernek (legalábbis nekünk), sokkal kevesebb is elég, mint azt hittük. Gyakorlatilag nem is hiányzott soha semmi - egy-két élelmiszeren kívül, ami nélkül nem tudok élni, de nem kapható Spanyolországban. A cuccaink egy része, látván, hogy még a kocsinyi is sok, aztán a nyári hazajövetelkor visszavándorolt, illetve most is a játékok nagyobb részét a gyerekek itthon akarták újra látni, így kint már minimálisra redukálódott a játékhegy. Most már annyira jól állunk "térrel", hogy fél autónyi cuccunk van maximum és még így sem fog hiányozni semmi :-) Persze a könyvtáramat nem cipelem ide-oda, abból 1 hónapra elég simán kettő, az meg jön-megy kézipogyóban; filmek a laptopon, ruhát venni ha kell, ott is lehet. Olyan szinten sikerült az utóbbi 2 évben leredukálnom a mennyiséget, hogy ma már magam is meglepődöm rajta :-) És történt ez mindazért, mert ma (is) lázasan selejteztem a műanyag edényektől kezdve az üvegekig, kupakokig, amit J szépen felhalmozott és én úgy éreztem, hogy moccanni sem bírok tőlük. Ebben bizony igencsak különbözőek vagyunk: szerinte minden jó lesz majd valamire, szerintem meg amit néhány héten-hónapon belül nem használunk fel, azt már soha nem is fogjuk. Ebből szokott ám lenni némi nézeteltérés ;-) A legnagyobb problémám azonban az, hogy Linda tisztára ilyen és folyamatosan titokban kell selejtezgetnem - mert úgysem tudják egy idő után, hogy mi volt, meg hova lett. Haza szoktak jönni mindenféle kavicsok, tonnaszámra kagylók, levelek, virágok szárításra, talált labdák (mintha nekünk nem lenne) - én meg folyamatosan dobálok ki mindent. Igazából azt látom, hogy ha hazahoznak x mennyiséget, én valószínű 5x annyi mennyiségűt fogok kikukázni legközelebb, úgyhogy egyik generálja a másikat - de nem értik.
Ez a rengeteg játék is tényleg felesleges volt, mert az utóbbi időben alig játszottak velük. A hozott kartonokból megcsinálták az istállót, lett kifutó, lett rét, csináltak nyergeket a Schleich lovaknak és valahogy sokkal jobban élvezték és megbecsülték, mint a készen odarakottat. Mindig tudtak rajta alakítani, amihez elég volt akár egy kis papir, olló, festék, ragasztó meg némi gyurma.
Vagy a begyűjtött kupakokból és a kemény kartonból csináltak például gombfocit és tök jókat játszottak vele.
Biztos öregszem vagy nem tudom, de a mindennapi élethez minimális cucc is elég, úgy látom. Nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal sem persze, és mindig tanulunk valamit egymástól is a barátnőkkel. Az egyetlen, amihez foggal-körömmel ragaszkodom, a laptop, de semmi egyéb tárgy nincs már, ami nélkül nem tudnék élni. Gyakorlatilag már a telefon is teljesen mellőzhető (ezt pár éve még nem tudtam volna elképzelni), és kimondottan felszabadító érzés, ha nincs a táskámban vagy legalábbis ki van kapcsolva és senki nem tud elérni. Bizony, sok szempontból jó kis csapda ez a mai fogyasztói társadalom ;-)
Az egyetlen időszak, amikor nagyon sok holmim összegyűlt, Bécsben volt: CD-k, számítástechnikai könyvek, regények és olykor soha fel nem vett ruhák vettek el mind több teret az életemből. A költözés vissza nem is volt egyszerű, igaz, bútorom is volt jónéhány, ott vettem a tévémet, a hifimet és mindent, amit a mai napig használunk - pontosabban nem használunk, mert én évek óta nem nézek tévét, a gyerekek max. egy-egy DVD-t vagy letöltött filmet. Linda születésével kezdődött a játék- és ruhagyűjtögetés, aztán persze nőtt a halom Patrik érkezésével. Egy idő után azonban "bekattantam", és azóta folyamatosan szabadulok meg mindentől, amitől csak lehet. Egyrészről úgy gondolom, hogy túl sok régi dolgot nem szabad őrizgetni, visszahúz a múltba - amit én őrzök, azok mindössze a képek az életemből-életünkből + a korábbi repülőjegyek és menükártyák - gyakorlatilag itt ki is merül a gyüjtögetésem. Manapság meg már repjegyet sem kell gyűjteni, ott van emailben, elektronikus formában :-)
Tavaly úgy költöztünk ki, hogy ami befért egy autóba, annyit voltam hajlandó kivinni. Ez sikerült is. Bebizonyosodott, hogy az embernek (legalábbis nekünk), sokkal kevesebb is elég, mint azt hittük. Gyakorlatilag nem is hiányzott soha semmi - egy-két élelmiszeren kívül, ami nélkül nem tudok élni, de nem kapható Spanyolországban. A cuccaink egy része, látván, hogy még a kocsinyi is sok, aztán a nyári hazajövetelkor visszavándorolt, illetve most is a játékok nagyobb részét a gyerekek itthon akarták újra látni, így kint már minimálisra redukálódott a játékhegy. Most már annyira jól állunk "térrel", hogy fél autónyi cuccunk van maximum és még így sem fog hiányozni semmi :-) Persze a könyvtáramat nem cipelem ide-oda, abból 1 hónapra elég simán kettő, az meg jön-megy kézipogyóban; filmek a laptopon, ruhát venni ha kell, ott is lehet. Olyan szinten sikerült az utóbbi 2 évben leredukálnom a mennyiséget, hogy ma már magam is meglepődöm rajta :-) És történt ez mindazért, mert ma (is) lázasan selejteztem a műanyag edényektől kezdve az üvegekig, kupakokig, amit J szépen felhalmozott és én úgy éreztem, hogy moccanni sem bírok tőlük. Ebben bizony igencsak különbözőek vagyunk: szerinte minden jó lesz majd valamire, szerintem meg amit néhány héten-hónapon belül nem használunk fel, azt már soha nem is fogjuk. Ebből szokott ám lenni némi nézeteltérés ;-) A legnagyobb problémám azonban az, hogy Linda tisztára ilyen és folyamatosan titokban kell selejtezgetnem - mert úgysem tudják egy idő után, hogy mi volt, meg hova lett. Haza szoktak jönni mindenféle kavicsok, tonnaszámra kagylók, levelek, virágok szárításra, talált labdák (mintha nekünk nem lenne) - én meg folyamatosan dobálok ki mindent. Igazából azt látom, hogy ha hazahoznak x mennyiséget, én valószínű 5x annyi mennyiségűt fogok kikukázni legközelebb, úgyhogy egyik generálja a másikat - de nem értik.
Ez a rengeteg játék is tényleg felesleges volt, mert az utóbbi időben alig játszottak velük. A hozott kartonokból megcsinálták az istállót, lett kifutó, lett rét, csináltak nyergeket a Schleich lovaknak és valahogy sokkal jobban élvezték és megbecsülték, mint a készen odarakottat. Mindig tudtak rajta alakítani, amihez elég volt akár egy kis papir, olló, festék, ragasztó meg némi gyurma.
Vagy a begyűjtött kupakokból és a kemény kartonból csináltak például gombfocit és tök jókat játszottak vele.
Biztos öregszem vagy nem tudom, de a mindennapi élethez minimális cucc is elég, úgy látom. Nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal sem persze, és mindig tanulunk valamit egymástól is a barátnőkkel. Az egyetlen, amihez foggal-körömmel ragaszkodom, a laptop, de semmi egyéb tárgy nincs már, ami nélkül nem tudnék élni. Gyakorlatilag már a telefon is teljesen mellőzhető (ezt pár éve még nem tudtam volna elképzelni), és kimondottan felszabadító érzés, ha nincs a táskámban vagy legalábbis ki van kapcsolva és senki nem tud elérni. Bizony, sok szempontból jó kis csapda ez a mai fogyasztói társadalom ;-)
2012. december 17., hétfő
Miért is KELL??
Az egész beszélgetés úgy kezdődött, hogy Zoli kérdezte a társaságot, vajon el tudjuk e érni egy 9 éves, igencsak álmodozó kislánynál, hogy reggel időre elkészüljön, felöltözzön, tudatosodjon benne, hogy időre kell odaérni valahova és mindezt úgy, hogy közben senki nem stresszel senkit. Én azt mondtam, hogy szerintem elérhető, én például ebben a szempontból - most jöhet a kövezés - amilyen laza vagyok, annyira egyben "szigorú" is. Nálunk eleve így "tanítják" a suliban, hogy a gyerekeket rá kell szoktatni arra, mi az Ő dolguk, amit a szülő lehetőleg ne vegyen át, ne akarja a gyerek helyett megcsinálni (a gyerek problémája NEM a szülő problémája, bármennyire nem akarjuk elfogadni!). Ilyen például az iskola cucc összekészítése, legyen hegyező, radír, ceruza, minden be legyen pakolva. Nos, én megmondom őszintén, hogy ezekkel nem foglalkozom - ez Linda feladata. Nagyon ritkán nógatom, próbálom önállóságra szoktatni. És most senki ne azt a következtetést vonja le, hogy magára hagyom a gyereket és nem segítek - erről szó nincs. Mindkét gyerek tudja, hogy bármi baj van, mindig ott vagyok, mindig számíthatnak rám és sosem hagynám őket cserben. Akárhogy döntenek.
Nem akarok elkanyarodni, vagyis jöjjön sorban: én azt állítottam, hogy igen, rá lehet szoktatni, Judit helyeselt (Ő érti és látja a legjobban és tudja elfogadni az én különc életemet), mire a Zoli visszakérdezett: és ez miért is KELL tulajdonképpen, miért csináljuk? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy a gyerek (nem csak egy, több) lassú? Miért KELL időre rohanni, miért kell folyton folyvást mások elvárásainak megfelelni. És bizony, milyen igaza van!
A gyerek bekerül bölcsődébe, óvodába, aztán iskolába. Reggel időre KELL menni, és a nap úgy telik, hogy már kisgyerekként folyamatosan elvárásoknak felelünk meg; csúnyán szólva, már totyogóként beállunk a birkasorba és azt csináljuk, amit mások mondanak nekünk. Engedjük, hogy korlátokat építsenek körénk és szép lassan feladjuk egyéniségünket. Nincsenek szabad, önálló gondolataink, nem tehetjük azt, amit szeretnénk (bár próbáljuk ráhúzni és azt a látszatot kelteni: önbecsapás). Mi történik, ha a gyerek elkésik a suliból? Semmi. Mi történik, ha nem tanulja meg úgy a matekot, ahogy azt kell, mert nem fog rá a feje? Semmi. De mi szülők, folyamatosan azt hisszük, hogy a gyerek akkor majd semmire sem viszi, nem tud továbbtanulni, nem boldogul az életben - nem bízunk a gyerekünkben.
Ezt velem is folyamatosan elhitették, bár vannak tanúim, hogy én ennek sosem dőltem be ;-) Igen, mentem a magam feje után, voltak jó és rossz dolgok, nem kérdés, de ma már tudom, hogy semmi sem volt véletlen. Minden azért történt, hogy abból valamit tanuljak és annak így kellett lennie. Nem bántam meg semmit.
Nem hagytam, hogy mások beleszóljanak vagy döntsenek, vagy úgy gondolják, hogy majd az jó lesz nekem (az Ő szemszögükből esetleg, de akkor hol vagyok én?). Úgy éltem és élek, ahogy nekem jó - elvégre csak egy életünk van, nem? ;-) Használjuk ki.
Nagyon sokan ki vannak égve, utálják a munkájukat, nem érzik jól magukat abban a környezetben, stb.; sokan csak kényszerből, a pénzért járnak be dolgozni mert KELL és még sorolhatnám. Másoknak dolgozunk, amiből nekünk édeskevés jut - ki is számoltuk Judittal gyorsan, hogy amit Ő keres (nevetséges összeg) abból ha levonjuk a benzint meg minden egyéb ráfordítást, gyakorlatilag szó szerint nem éri meg bejárnia...
Szerintünk - és ebben mi, a három család egyetértettünk - az emberek olykor fel sem fogják, vagy eleve nem gondolkoznak el ilyen dolgokon. Nem is tagadom, hogy engem sem értenek sokan: hogy lehet ezt így csinálni, miért nem jár a gyerek suliba, oviba - KELL járnia?! Miért kell? :-)
A gyerekek így is rengeteg dolgot tanulnak meg - persze nem ugyanazt, mint az iskolában, ezt nem vonom kétségbe.Felfedeznek, tapasztalnak - látom a saját gyerekeimen, és én nem tartozom az elfogult szülők kategóriájába, komolyan. A gyerekeim nem zsenik, nem is szeretném, ha azok lennének; azt látom, amit tudnak, és nem azt keresem, amit nem. Hihetetlen fantáziával rendelkeznek, a semmiből képesek játékot varázsolni és olyan beleéléssel játszanak akár csak ketten is, hogy néha úgy érzem, egy színdarabot nézek profi színészekkel. És ez tök jó.
Ahova ki akarok lyukadni és amit végkövetkeztetésnek levontunk: ki lehet szállni a mókuskerékből. Akarni kell. Meg hinni magunkban. Én szeretném, ha a gyerekeim nem csak bábuk lennének, akiket irányítanak. Ha úgy élnének, ahogy Nekik jó és nem úgy, ahogy elvárja tőlük a "rendszer".
Mindezt persze teljes szülői támogatással :-)
Nem akarok elkanyarodni, vagyis jöjjön sorban: én azt állítottam, hogy igen, rá lehet szoktatni, Judit helyeselt (Ő érti és látja a legjobban és tudja elfogadni az én különc életemet), mire a Zoli visszakérdezett: és ez miért is KELL tulajdonképpen, miért csináljuk? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy a gyerek (nem csak egy, több) lassú? Miért KELL időre rohanni, miért kell folyton folyvást mások elvárásainak megfelelni. És bizony, milyen igaza van!
A gyerek bekerül bölcsődébe, óvodába, aztán iskolába. Reggel időre KELL menni, és a nap úgy telik, hogy már kisgyerekként folyamatosan elvárásoknak felelünk meg; csúnyán szólva, már totyogóként beállunk a birkasorba és azt csináljuk, amit mások mondanak nekünk. Engedjük, hogy korlátokat építsenek körénk és szép lassan feladjuk egyéniségünket. Nincsenek szabad, önálló gondolataink, nem tehetjük azt, amit szeretnénk (bár próbáljuk ráhúzni és azt a látszatot kelteni: önbecsapás). Mi történik, ha a gyerek elkésik a suliból? Semmi. Mi történik, ha nem tanulja meg úgy a matekot, ahogy azt kell, mert nem fog rá a feje? Semmi. De mi szülők, folyamatosan azt hisszük, hogy a gyerek akkor majd semmire sem viszi, nem tud továbbtanulni, nem boldogul az életben - nem bízunk a gyerekünkben.
Ezt velem is folyamatosan elhitették, bár vannak tanúim, hogy én ennek sosem dőltem be ;-) Igen, mentem a magam feje után, voltak jó és rossz dolgok, nem kérdés, de ma már tudom, hogy semmi sem volt véletlen. Minden azért történt, hogy abból valamit tanuljak és annak így kellett lennie. Nem bántam meg semmit.
Nem hagytam, hogy mások beleszóljanak vagy döntsenek, vagy úgy gondolják, hogy majd az jó lesz nekem (az Ő szemszögükből esetleg, de akkor hol vagyok én?). Úgy éltem és élek, ahogy nekem jó - elvégre csak egy életünk van, nem? ;-) Használjuk ki.
Nagyon sokan ki vannak égve, utálják a munkájukat, nem érzik jól magukat abban a környezetben, stb.; sokan csak kényszerből, a pénzért járnak be dolgozni mert KELL és még sorolhatnám. Másoknak dolgozunk, amiből nekünk édeskevés jut - ki is számoltuk Judittal gyorsan, hogy amit Ő keres (nevetséges összeg) abból ha levonjuk a benzint meg minden egyéb ráfordítást, gyakorlatilag szó szerint nem éri meg bejárnia...
Szerintünk - és ebben mi, a három család egyetértettünk - az emberek olykor fel sem fogják, vagy eleve nem gondolkoznak el ilyen dolgokon. Nem is tagadom, hogy engem sem értenek sokan: hogy lehet ezt így csinálni, miért nem jár a gyerek suliba, oviba - KELL járnia?! Miért kell? :-)
A gyerekek így is rengeteg dolgot tanulnak meg - persze nem ugyanazt, mint az iskolában, ezt nem vonom kétségbe.Felfedeznek, tapasztalnak - látom a saját gyerekeimen, és én nem tartozom az elfogult szülők kategóriájába, komolyan. A gyerekeim nem zsenik, nem is szeretném, ha azok lennének; azt látom, amit tudnak, és nem azt keresem, amit nem. Hihetetlen fantáziával rendelkeznek, a semmiből képesek játékot varázsolni és olyan beleéléssel játszanak akár csak ketten is, hogy néha úgy érzem, egy színdarabot nézek profi színészekkel. És ez tök jó.
Ahova ki akarok lyukadni és amit végkövetkeztetésnek levontunk: ki lehet szállni a mókuskerékből. Akarni kell. Meg hinni magunkban. Én szeretném, ha a gyerekeim nem csak bábuk lennének, akiket irányítanak. Ha úgy élnének, ahogy Nekik jó és nem úgy, ahogy elvárja tőlük a "rendszer".
Mindezt persze teljes szülői támogatással :-)
2012. december 16., vasárnap
Újra Magyarországon :-)
A hetünk a pakolás jegyében telt, bár megint áldottam magam, hogy nincs sok cuccunk, így szerintem egyáltalán nem volt vészes. Egyedül játékból volt az ingerszintemnél több, de az a gyerekek reszortja volt, hogy mi maradhat ott, és mi jöjjön Magyarországra. 3 csomagunk szállítócéggel jön, a többit kézipoggyászban hoztuk. "Hála" a Wizz új kézipoggyász-szabályainak, ami jó a Ryanair-nek, azután a Wizz-nél fizetni kell. Mivel a repjegyünk BCN-BUD viszonylatra mindössze kerek 5 EUR volt fejenként, úgy döntöttem, hogy a +10 EUR még kibírható :-D (Ryanair 96 EUR négyünknek)
Pénteken búcsút vettünk Costa del Sol-tól, biztonságos helyen, felügyelet alá helyezve a kocsit felültünk a vonatra, ami kivisz a reptérre. Ez kalandos volt, mert az automatánál kapkodtam, hogy megvegyem a jegyet, ugyanis jött a vonat, de még épp elértük és felpattantunk. Persze fent eszembe jutott, hogy gyereknek nem vettem jegyet (6 év alatt nem kell), és úristen mi lesz, ha jönne valaki ellenőrizni. 2 megálló után leszálltunk, úgyis volt még bőven időnk, és kicsit körülményesen, de sikerült megvenni a jegyet (nincs amúgy külön gyerekjegy, teljesen elfelejtettem, pedig már mentünk kétszer ezen a vonaton). Hurrá, vissza a vonatra - ami tiszta, van rajta vécé és azt hiszem még wifi is (legalábbis többen pötyögtek).
A reptéren kiszálltunk, mentünk fel a mozgólépcsőn, ahol megeszi az automata a jegyet aztán vissza is adja. Viszont gáz van, mert én kétszer akarom lehúzni, hiszen két felnőttet vettem, és jön az ellenőr meg a biztonságis, nézi a jegyet, hogy ez csak egy, nem kettő :-) Mondom, én pedig biza kettőt vettem és 3.30-at fizettem. Kis gondolkodás után mondom, hogy úgy néz ki, hogy ottfelejtettem a másik jegyet az automatában. Mindketten mosolyognak (!!!!!), átengedik a párom, és mondják, hogy nincs semmi baj, miközben én még ötször elnézést kérek. És persze arra gondolok, hogy mit szólna Budapesten a metrón egy ellenőr ilyen helyzetben. De ezt nem írom le :-)
A reptéren a sec-en simán beengedtek a fél liter vízzel, nem kellett kiönteni, csak mondom, hogy a gyerekeknek lesz, a nő bólintott, rendben. Király. Csupa jó dolog :-)
22.10-kor szálltunk fel, úgyhogy időnk volt bőven, gyerekek üzleteket néztek, vacsiztunk. Minden rendben ment, bár azt kicsit furcsállottuk, hogy a tenger felé szálltunk fel és egyáltalán nem éreztük, hogy fordult volna a gép észak felé, úgyhogy vigyorogtunk egymásra, hogy na, megyünk Afrikába.
Én majd elaludtam már 11-kor, de Patriknak be nem állt a szája, folyamatosan kérdezgetett, beszélt, én meg bóbiskoltam és félálomban válaszoltam. Aztán határozottan nekiállt, hogy márpedig számoljunk kettesével, aztán tizesével - fél 12-kor. Agyrém :-)
Amikor végre megláttuk Barcelonát fentről és gyönyörködtünk a fényekben, alig 5 perccel azelőtt, hogy a pilóta letette a kereket, Patrik beájult. Persze muszáj volt felrázni, végül is nem volt gond, kész hős, és mindkét gyerek nagyon fegyelmezetten veszi ezeket a kisebb kellemetlenségeket is.
Mivel éjfél után érkeztünk és késést is kalkuláltunk, így úgy döntöttem, hogy nem fogunk még éjjel hotelbe mászkálni, hogy aztán 5-kor keljünk és cuccoljunk 4 óra alvás után, maradunk a reptéren :-)) A gyerekek eleve jó bulinak tartották, én meg tudtam, hogy a fény ellenére jól lehet aludni, mert nem karfásak a székek. Úgyhogy szépen többiekkel egyetemben eldőltünk - volna, de Patrik a játszótér láttán feléledt, biztos örültek a már alvók a kurjongatásainak. Azért 1 körül csak elnyomta az álom és mindenki jól aludt, engem kivéve. Kicsit féltettem a csomagokat, bár ráraktam a kezem, Patrik kezét fogtam, J meg Lindáét. 4 után aztán szorgalmasan egész sokat sikerült aludnom, 5 előtt meg kezdődött az élet - meg is lepődtem, hogy úristen, előbb még üres volt minden, következő ébredésnél meg tele a terminál.
Végül majdnem 8-ig sikerült aludni, akkor átsétáltunk a gate-hez. A Wizz gépe késett, de a lemaradást a pilóta jól behozta, mert majdnem fél órával később indultunk és így is 15 perccel előbb érkeztünk. Mondjuk az ereszkedés igen sportosra sikeredett, úgy megindultunk le, hogy a szívem megint a torkomban dobogott :-) Lindának nagyon tetszett viszont az út, nagyon élvezte, azt mondta, ez volt eddig a legjobb :-)
Itthon várt az ónos eső, szürkeség, köd, meg miegymás, de felkészítettem ám magam, teljesen más érzésekkel jöttem most, mint nyáron. Persze, nem mondom, hogy nem volt egy kis "gyomorszájon rúgás"-érzés, mikor jöttünk befele a reptértől - eszembe is jutottak Linda szavai, amikor még a vonaton a reptér felé azt mondta, hogy "Magyarországon minden olyan kopott". Milyen igaza van. A kontraszt kb. olyan volt, mint amikor Marokkóban vonatoztunk Casablanca-ba a reptérről.
Sok időnk nem volt gondolkodni, Anyu finom ebéddel várt minket, aztán meg rohantunk is, mert Lindát születésnapi buliba várta Csenge. Nem tudták a lányok, hogy ott lesz, így Lindát egy hatalmas ajándékzacsiban vitte be a szobába Csaba - volt is nagy öröm :-)))
Az mondjuk érdekes, hogy persze nagyon-nagyon örült a barátnőknek, de ma már, hogy "csak" itthon voltunk, úgy mondogatta, hogy nem olyan színes itt a környezet, meg milyen sötét van (4 után sötét van, ez nagyon rossz), és persze megy a hasonlítgatás folyton :-) Mi jobb itt, mi jobb ott.
Én most nem zuhantam magamba, mint nyáron, örülök persze családnak meg a barátoknak, tegnap jó volt belecsöppeni/folytatni világmegváltó beszélgetéseinket, de azért maga a környezeti összhatás nagyon le tud húzni ám. Igyekszem nem gondolni rá, elvégre alig 1 hónap, és megyek Barcelona-ba :-)
Addig meg élvezem azokat az apróságokat, amik nincsenek Spanyolországban ;-)
Pénteken búcsút vettünk Costa del Sol-tól, biztonságos helyen, felügyelet alá helyezve a kocsit felültünk a vonatra, ami kivisz a reptérre. Ez kalandos volt, mert az automatánál kapkodtam, hogy megvegyem a jegyet, ugyanis jött a vonat, de még épp elértük és felpattantunk. Persze fent eszembe jutott, hogy gyereknek nem vettem jegyet (6 év alatt nem kell), és úristen mi lesz, ha jönne valaki ellenőrizni. 2 megálló után leszálltunk, úgyis volt még bőven időnk, és kicsit körülményesen, de sikerült megvenni a jegyet (nincs amúgy külön gyerekjegy, teljesen elfelejtettem, pedig már mentünk kétszer ezen a vonaton). Hurrá, vissza a vonatra - ami tiszta, van rajta vécé és azt hiszem még wifi is (legalábbis többen pötyögtek).
A reptéren kiszálltunk, mentünk fel a mozgólépcsőn, ahol megeszi az automata a jegyet aztán vissza is adja. Viszont gáz van, mert én kétszer akarom lehúzni, hiszen két felnőttet vettem, és jön az ellenőr meg a biztonságis, nézi a jegyet, hogy ez csak egy, nem kettő :-) Mondom, én pedig biza kettőt vettem és 3.30-at fizettem. Kis gondolkodás után mondom, hogy úgy néz ki, hogy ottfelejtettem a másik jegyet az automatában. Mindketten mosolyognak (!!!!!), átengedik a párom, és mondják, hogy nincs semmi baj, miközben én még ötször elnézést kérek. És persze arra gondolok, hogy mit szólna Budapesten a metrón egy ellenőr ilyen helyzetben. De ezt nem írom le :-)
A reptéren a sec-en simán beengedtek a fél liter vízzel, nem kellett kiönteni, csak mondom, hogy a gyerekeknek lesz, a nő bólintott, rendben. Király. Csupa jó dolog :-)
22.10-kor szálltunk fel, úgyhogy időnk volt bőven, gyerekek üzleteket néztek, vacsiztunk. Minden rendben ment, bár azt kicsit furcsállottuk, hogy a tenger felé szálltunk fel és egyáltalán nem éreztük, hogy fordult volna a gép észak felé, úgyhogy vigyorogtunk egymásra, hogy na, megyünk Afrikába.
Én majd elaludtam már 11-kor, de Patriknak be nem állt a szája, folyamatosan kérdezgetett, beszélt, én meg bóbiskoltam és félálomban válaszoltam. Aztán határozottan nekiállt, hogy márpedig számoljunk kettesével, aztán tizesével - fél 12-kor. Agyrém :-)
Amikor végre megláttuk Barcelonát fentről és gyönyörködtünk a fényekben, alig 5 perccel azelőtt, hogy a pilóta letette a kereket, Patrik beájult. Persze muszáj volt felrázni, végül is nem volt gond, kész hős, és mindkét gyerek nagyon fegyelmezetten veszi ezeket a kisebb kellemetlenségeket is.
Mivel éjfél után érkeztünk és késést is kalkuláltunk, így úgy döntöttem, hogy nem fogunk még éjjel hotelbe mászkálni, hogy aztán 5-kor keljünk és cuccoljunk 4 óra alvás után, maradunk a reptéren :-)) A gyerekek eleve jó bulinak tartották, én meg tudtam, hogy a fény ellenére jól lehet aludni, mert nem karfásak a székek. Úgyhogy szépen többiekkel egyetemben eldőltünk - volna, de Patrik a játszótér láttán feléledt, biztos örültek a már alvók a kurjongatásainak. Azért 1 körül csak elnyomta az álom és mindenki jól aludt, engem kivéve. Kicsit féltettem a csomagokat, bár ráraktam a kezem, Patrik kezét fogtam, J meg Lindáét. 4 után aztán szorgalmasan egész sokat sikerült aludnom, 5 előtt meg kezdődött az élet - meg is lepődtem, hogy úristen, előbb még üres volt minden, következő ébredésnél meg tele a terminál.
Végül majdnem 8-ig sikerült aludni, akkor átsétáltunk a gate-hez. A Wizz gépe késett, de a lemaradást a pilóta jól behozta, mert majdnem fél órával később indultunk és így is 15 perccel előbb érkeztünk. Mondjuk az ereszkedés igen sportosra sikeredett, úgy megindultunk le, hogy a szívem megint a torkomban dobogott :-) Lindának nagyon tetszett viszont az út, nagyon élvezte, azt mondta, ez volt eddig a legjobb :-)
Itthon várt az ónos eső, szürkeség, köd, meg miegymás, de felkészítettem ám magam, teljesen más érzésekkel jöttem most, mint nyáron. Persze, nem mondom, hogy nem volt egy kis "gyomorszájon rúgás"-érzés, mikor jöttünk befele a reptértől - eszembe is jutottak Linda szavai, amikor még a vonaton a reptér felé azt mondta, hogy "Magyarországon minden olyan kopott". Milyen igaza van. A kontraszt kb. olyan volt, mint amikor Marokkóban vonatoztunk Casablanca-ba a reptérről.
Sok időnk nem volt gondolkodni, Anyu finom ebéddel várt minket, aztán meg rohantunk is, mert Lindát születésnapi buliba várta Csenge. Nem tudták a lányok, hogy ott lesz, így Lindát egy hatalmas ajándékzacsiban vitte be a szobába Csaba - volt is nagy öröm :-)))
Az mondjuk érdekes, hogy persze nagyon-nagyon örült a barátnőknek, de ma már, hogy "csak" itthon voltunk, úgy mondogatta, hogy nem olyan színes itt a környezet, meg milyen sötét van (4 után sötét van, ez nagyon rossz), és persze megy a hasonlítgatás folyton :-) Mi jobb itt, mi jobb ott.
Én most nem zuhantam magamba, mint nyáron, örülök persze családnak meg a barátoknak, tegnap jó volt belecsöppeni/folytatni világmegváltó beszélgetéseinket, de azért maga a környezeti összhatás nagyon le tud húzni ám. Igyekszem nem gondolni rá, elvégre alig 1 hónap, és megyek Barcelona-ba :-)
Addig meg élvezem azokat az apróságokat, amik nincsenek Spanyolországban ;-)
2012. december 9., vasárnap
Okosságok
Nagyon nem szeretem, amikor a mindenféle okosketyerék átveszik a hatalmat felettem, de ma megpróbáltam a másik oldalról szemlélni a dolgokat: majd amikor 80 éves leszek, akkor 41 évemet olvashatom vissza, egy csomó dologra már úgysem fogok addigra emlékezni; átnézem a képeimet a webalbumokban, mert addigra hol lesz már valódi fényképalbum és amúgy is ritkán hivatjuk elő végül a képeket (nagy hiba); dátumra fogom tudni, mikor hol voltam, melyik légitársasággal repültem, melyik hotelben szálltam meg, mikor döglött be az autóm, hol ettem fagylaltot. Nem lesz itt már Alzheimer-kór sem, hála a blognak, a netnek, az okostelefonoknak.
Ha meg jön a világvége december 21-én, akkor feleslegesen dolgoztam egy csomót...na majd meglátjuk :-)))
u.i.: nagyon kár, hogy az autós útjaimat nem tudom feljegyezni, pedig nagyon kiváncsi lennék, hogy összesen hány km van bennem. Biztos elájulnék :-))
Ha meg jön a világvége december 21-én, akkor feleslegesen dolgoztam egy csomót...na majd meglátjuk :-)))
u.i.: nagyon kár, hogy az autós útjaimat nem tudom feljegyezni, pedig nagyon kiváncsi lennék, hogy összesen hány km van bennem. Biztos elájulnék :-))
2012. december 6., csütörtök
Osztrák évek
A szüleim az általános suli óta állandóan nyúztak a némettel, hogy tanuljam, ezért aztán nagyjából rendszeresen jártam valami külön németre. Én borzasztóan untam a magolást, emlékszem, hogy mindig szavakat kellett tanulni, de eredménye hosszú távon nem volt. A gimiben aztán intenzívebb lett a tanulás persze, de nem volt beszédcentrikus, mindig csak a hülye nyelvtan biflázása meg a szavak tanulása - ez nekem nagyon száraz volt. Aztán ott voltak a szüleim ismerősei az NDK-ban, így többször kijártunk és voltam "csereúton" is, egyedül repültem már 14 évesen a zörgős TU154-gyel és hoztam haza a konzumboltból a tojáslikőrt - persze megbízásból :-) - mindezt azért, hogy ha magamra vagyok hagyva, akkor majd tanulok.
Az "eperszedő" 3 hetes tábor valahol Berlin környékén az egyik legjobb élményem a gimnáziumból, ahova négyen mentünk lányok az osztályból és rémlik, hogy azért a fiúkkal gagyogtunkbeszéltünk valamicskét.
Az "eperszedő" 3 hetes tábor valahol Berlin környékén az egyik legjobb élményem a gimnáziumból, ahova négyen mentünk lányok az osztályból és rémlik, hogy azért a fiúkkal gagyogtunk
A kétéves titkárnőképzőben már javult a helyzet, ráadásul egy fiatal lány tanította, érdekes volt, és ott már volt sikerélményem is, az egyik legjobb németes voltam. A második év végén középfokúzni kellett - akkor még csak Rigó utca létezett, de muszáj volt menni, csak úgy kaphattunk papírt a végzettségről. Az írásbeli jól sikerült, de a szóbelitől tartottam, gyakorlatilag az ijedtségtől alig bírtam megszólalni :-) Mivel a laborban nem ült velem szemben senki, így az maximális pontszám lett és így hajszál híján, de meglett a nyelvvizsga.
Persze, amikor kimentem Ausztriába aztán, akkor jöttem rá, hogy a nyelvvizsgapapír lópikulát sem ér és mindent tükröz, csak a tudásomat nem. Szó szerint alig tudtam megszólalni, meg persze a suliban annyira a nyelvtan helyességére koncentráltattak, hogy meg sem mertem szólalni.
Ebben az időben egy fordító srácnak dolgoztam, akit még a titkárnőképzőben ajánlott egy lusta osztálytársam, úgyhogy király életem volt, nem kellett fix időkben sehova bejárni és végül is nem mondhatom, hogy "főnököm" volt.
1995-ben jött a lehetőség, egy ismerősnél, hogy akarok e Bécsben dolgozni vendéglátóhelyen. Akartam, persze, nem haboztam, még fiatal voltam. Valamikor március 5-e környékén aztán szépen elbúcsúztam az otthoniaktól és kisírt szemekkel elindultam az ismeretlenbe. Egy ismerősünk vitt ki kocsival, aki kint dolgozott és hétvégente hazajárt.
Az első három napot szerintem végigbőgtem (amig dolgoztam, azt leszámítva :-D ), de aztán nagyon hamar sikerült feltalálnom magam. Rögtön lett autóm egy kis Citrom AX személyében, úgyhogy a közlekedés nem volt gond, itthon is rendszeresen vezettem. Kaptam egy lakást, az nem volt egy luxuskégli, de megbarátkoztam vele és szépen lassan berendeztem.
Az első években nagyon jól éreztem magam, élveztem a munkát, hogy sok emberrel beszélhetek, hogy magam dönthetek mindenben, javasolhatok. Nem éreztem magam soha idegennek, tudtam ismerkedni, a környéken persze mindenki ismert egy idő után, de mondjuk zavaró volt, hogy ha kicsit távolabb is járok akár egy üzletben, rögtön felismernek. Fél év munka után fél év pihenés jött, de az első két évben szereztem magamnak rögtön télre is melót, Jugoszláviából menekült magyaroknál, akik éttermet vezettek a közelben, úgyhogy mentem minden délben és este kihordónak :-) Nem szégyelltem, én nagyon élveztem, sok embert megismertem, rendőrségre, kórházakba jártam, vezetni mindig is imádtam, és nagyon jól lehetett keresni. Sokkal kötetlenebb volt így, mint egy fix helyre beállni-beülni, amit én nehezen viselek.
Aztán két év jó sok meló után elkezdtem utazgatni, már nem akartam annyira télen is végig kint lenni, többször mentem haza. Akkoriban nagyon sokan jöttek Jugoszláviából, alig beszéltek németül, és persze egyre több török is érkezett Bécsbe. Ez előbb-utóbb engem tökre zavart, hogy akárhova nézek, csak fejkendősöket látok, az üzletekből eltűntek az osztrák eladók. Igen, én is külföldi voltam ott és akkor, de úgy gondolom, hogy tudtam alkalmazkodni, megtanultam a nyelvet, kulturált normális emberként viselkedtem. Az iskolai osztályokat nézve a gyerekek döntő hányada már nem osztrák volt, hanem szláv vagy török származású. Én gyakorlatilag - már amennyire az osztrák vendégeink őszinték voltak - azért kilógtam a sorból és nem raktak egy lapátra velük.
Bécs sokat változott aztán, emlékszem még, amikor 1989-ben a határnyitás után először jártunk - ahhoz képest bizonyos értelemben már lezüllött kissé, függetlenül attól, hogy persze sokat szépült is.
Aztán 5 év után új kerületbe költöztem, lakásilag is, meg üzletileg is. Dolgozni mindig szerettem, de Bécset azért már untam, és bár most azt írják, hogy az egyik legélhetőbb város, nekem valahogy nem jött be.
Persze nagyon sokat adott nekem az az időszak - voltak előnyei és hátrányai egyaránt.
Egyrészt teljesen mást végeztem suliban, mint amit dolgoztam, így nem lett semmi gyakorlatom.
Megtanultam sok újat, teljesen magamra voltam utalva mindenben, nekem egyedül kellett megoldani problémás helyzeteket, sokszor a melóban is, privát életben meg főleg. De nem mondom, hogy nem élveztem, hogy saját magam ura vagyok és nem kell kihez alkalmazkodni :-) Viszont nagyon el is kényelmesíti az embert, hogy senki nem szól bele semmibe, mindent úgy talál másnap is, ahogy lerakta előző nap; nem hangos a tévé vagyis nem szól érte senki, oda megyek, ahova akarok és senki nem kéri számon, hol jártam :-)
8 év után örültem, hogy Linda születése majd otthon vár, és egyáltalán nem hiányzott Ausztria, szinte menekültem. 2003-ban jött az utánpótlás az üzletbe és visszamentem Magyarországra.
Szüleim szerint nem lett volna szabad, de én akkor nem bántam, mindenképp maradni akartam Magyarországon.
Sokat jártam Németországban is, de tudtam, hogy egyik országban sem akarok "végleg" maradni. Nekem a németek (nem mindegyik, de sok) nagyon vonalasak (Flögi most majd rámborítja az asztalt :-D), és néha már zavaró volt a túlzott precizitásuk. Ennek ellenére azért én is elég vonalas lettem az évek során, ott jött ki belőlem a rendmánia, azóta is pakolok nonstop. Néha nem értem a fafejűségüket és a rugalmatlanságukat, borzasztóan kötik magukat a "szabályokhoz" és attól a legminimálisabb mértékben sem hajlandók eltérni. Nem általánosítok, csak azokról tudok beszélni, akikkel kapcsolatba kerültem. Persze az sem vitatható, hogy a magyarok a másik oldalon állnak, folyton cselezni próbálnak meg keresik a kiskapukat. Egyik véglet sem jó :-)
A szülők próbáltak meggyőzni, hogy Ausztria és Németország mégiscsak közelebb van, meg már bejáratosabb vagyok, ismerősök vannak.....de tudtam, hogy ott ezt nem merem bevállalni, hiszen nem csinálhatom ugyanazt, amit itt, a fenntartásunkhoz szükséges kiadások (pontosabban a lakásköltségek, rezsi) jóval magasabb, mint itt.
Ráadásul ez az első hely, ahol úgy igazából "szabadnak" érzem magam ... és amit az utolsó években Ausztriában már nem éreztem.
Bécs sokat változott aztán, emlékszem még, amikor 1989-ben a határnyitás után először jártunk - ahhoz képest bizonyos értelemben már lezüllött kissé, függetlenül attól, hogy persze sokat szépült is.
Aztán 5 év után új kerületbe költöztem, lakásilag is, meg üzletileg is. Dolgozni mindig szerettem, de Bécset azért már untam, és bár most azt írják, hogy az egyik legélhetőbb város, nekem valahogy nem jött be.
Persze nagyon sokat adott nekem az az időszak - voltak előnyei és hátrányai egyaránt.
Egyrészt teljesen mást végeztem suliban, mint amit dolgoztam, így nem lett semmi gyakorlatom.
Megtanultam sok újat, teljesen magamra voltam utalva mindenben, nekem egyedül kellett megoldani problémás helyzeteket, sokszor a melóban is, privát életben meg főleg. De nem mondom, hogy nem élveztem, hogy saját magam ura vagyok és nem kell kihez alkalmazkodni :-) Viszont nagyon el is kényelmesíti az embert, hogy senki nem szól bele semmibe, mindent úgy talál másnap is, ahogy lerakta előző nap; nem hangos a tévé vagyis nem szól érte senki, oda megyek, ahova akarok és senki nem kéri számon, hol jártam :-)
8 év után örültem, hogy Linda születése majd otthon vár, és egyáltalán nem hiányzott Ausztria, szinte menekültem. 2003-ban jött az utánpótlás az üzletbe és visszamentem Magyarországra.
Szüleim szerint nem lett volna szabad, de én akkor nem bántam, mindenképp maradni akartam Magyarországon.
Sokat jártam Németországban is, de tudtam, hogy egyik országban sem akarok "végleg" maradni. Nekem a németek (nem mindegyik, de sok) nagyon vonalasak (Flögi most majd rámborítja az asztalt :-D), és néha már zavaró volt a túlzott precizitásuk. Ennek ellenére azért én is elég vonalas lettem az évek során, ott jött ki belőlem a rendmánia, azóta is pakolok nonstop. Néha nem értem a fafejűségüket és a rugalmatlanságukat, borzasztóan kötik magukat a "szabályokhoz" és attól a legminimálisabb mértékben sem hajlandók eltérni. Nem általánosítok, csak azokról tudok beszélni, akikkel kapcsolatba kerültem. Persze az sem vitatható, hogy a magyarok a másik oldalon állnak, folyton cselezni próbálnak meg keresik a kiskapukat. Egyik véglet sem jó :-)
A szülők próbáltak meggyőzni, hogy Ausztria és Németország mégiscsak közelebb van, meg már bejáratosabb vagyok, ismerősök vannak.....de tudtam, hogy ott ezt nem merem bevállalni, hiszen nem csinálhatom ugyanazt, amit itt, a fenntartásunkhoz szükséges kiadások (pontosabban a lakásköltségek, rezsi) jóval magasabb, mint itt.
Ráadásul ez az első hely, ahol úgy igazából "szabadnak" érzem magam ... és amit az utolsó években Ausztriában már nem éreztem.
2012. december 5., szerda
Mindenkinek elment az esze?
Hova tart Európa?
Olvasom ezt a hírt tegnap, aztán ma meg ezt, és tényleg csak azt tudom kérdezni, hogy mindenkinek elment a józan esze már? Hova tartunk?
Nem fogom kifejteni a véleményemet - majd egyszer, esetleg -, de az ilyenek miatt gondolom, hogy örüljünk minden egyes napnak, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Ha nem is szó szerint......
Olvasom ezt a hírt tegnap, aztán ma meg ezt, és tényleg csak azt tudom kérdezni, hogy mindenkinek elment a józan esze már? Hova tartunk?
Nem fogom kifejteni a véleményemet - majd egyszer, esetleg -, de az ilyenek miatt gondolom, hogy örüljünk minden egyes napnak, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Ha nem is szó szerint......
Reggeli izgalmak
Ma reggel végigizgultuk egy Germanwings gép landolását - Stuttgartból érkezett Budapestre, ott körözött a levegőben, majd futóműhibára hivatkozva végül Bécsbe indultak leszállni. Ott szintén elég sokat köröztek Mosonmagyaróvár felett (minél üresebb legyen a tank, pongyolán fogalmazva), míg végül sikeresen leszálltak Schwechat-on.
A köröket itt utólag is meg lehet nézni, visszajátszható, hát mit ne mondjak, elég izgi volt, mintha a gépen ültem volna.
Az ilyen események pont jól jönnek így, hogy jövő pénteken és szombaton repülünk haza:-))
A köröket itt utólag is meg lehet nézni, visszajátszható, hát mit ne mondjak, elég izgi volt, mintha a gépen ültem volna.
Az ilyen események pont jól jönnek így, hogy jövő pénteken és szombaton repülünk haza:-))
2012. december 3., hétfő
Gyerekszáj
Egyre többet beszélünk arról, hogy nemsokára hazamegyünk (1-2 hónapra, vizsgák) és otthon majd milyen hideg lesz meg hó, és mondom Lindának, hogy meg fogok fagyni és borzasztó lesz reggel 8 előtt a mínuszban suliba indulni.
Ma épp a lenti részen sétálunk tűző napsütésben, amikor megkérdezi:
-Anya, ha a hó meleg lenne, akkor szeretnéd?
Én:
-Ha meleg lenne, akkor nem hó lenne.
Játszótéren vagyunk, Patrik odajön és ad egy puszit a számra:
- Anya, mi most összeházasodtunk
:-)
Ma épp a lenti részen sétálunk tűző napsütésben, amikor megkérdezi:
-Anya, ha a hó meleg lenne, akkor szeretnéd?
Én:
-Ha meleg lenne, akkor nem hó lenne.
Játszótéren vagyunk, Patrik odajön és ad egy puszit a számra:
- Anya, mi most összeházasodtunk
:-)
Nosztalgia 3.
Nálam általában elég adhoc módon jönnek az utazások, és 2010 végén inkább csak úgy elvágytam valahova, de konkrét cél nem volt. Szokásos nézelődés, hova van olcsó jegy, de Ryanair akkor megint pont nem volt Mo-on, maradt a nézzelődés a Wizz-nél meg Ryanairnél ugyan, de pozsonyi indulással. Így esett a választás Alicante-ra. A járatok indulása-érkezése miatt végül az eredetileg 3-4 napra tervezett út 9napra sikerült :-) A gyerekeket anyukám vállalta be, barátnői segítséggel.
Gyorsan beindult a szervezés, hova menjünk, mit csináljunk - mert persze minél többet akartunk látni, akkor még nem tudhattam, hogy lesz majd időm bejárni a Costa del Sol-t. :-)
Az autót a doyouspain oldaláról foglaltuk, kettőnknek elég volt egy Panda, amit nem is bántunk meg, mert Sevilla-ban aztán nagyon jól jött, hogy miniatűr helyekre be tudtunk állni a kis autóval.
Apukám vitt minket ki Pozsonyba, úgyis dolga volt Bécsben, így nem volt plusz út neki. Mivel a gépünk csak este indult, még Pozsonyt is be tudtuk járni, felmentünk a Várba - iszonyú hideg volt, pontosabban hideg szél -, ahol még úgysem jártam.
A gépünk 11 után szállt le, még épp elcsíptük a GoldCar irodáját, és éjfélkor gurultunk ki a terminálból. Úgy terveztük, hogy ilyen rövid éjszakára nem foglalunk hotelt, inkább gurulunk lefele, másnap este Torremolinosban volt a szállásunk 2 éjre. Ezt csak nagyjából sikerült megvalósítani, mert elég fáradtunk voltunk, úgyhogy újra és újra meg kellett állnunk és kicsit bóbiskoltunk a kocsiban.
Almeria-ba kora délelőtt értünk le, éppen Fiat felvonulás volt. Február 19-e volt, gyönyörű napsütés, a tengerben 1-2 fürdőző próbálkozott már.
A napot lazára hagytuk, mert nagyon kialvatlanok maradtunk, nem csoda. Este elfoglaltuk a szállást, másnapra meg volt beszélve Krisztivel, hogy Mijas-ba megyünk. A napot nagyjából ott töltöttük Mijas-ban, az volt az első látogatásom a faluban, mert '98-ban kimaradt nagy bánatomra - de ami késik, nem múlik, ma már minden utcát ismerek Mijas-ban :-)
Kriszti elvitt minket egy olyan étterembe, ahova nem a turisták járnak; rengeteg kaját kaptunk, totál túlrendeltük magunkat, de nagyon jó volt.
Délután még felmentünk Malaga-ba, de az Alcazaba zárva volt (hétfőn zárva van), így csak bejártuk kívülről és lementünk a Katedrálishoz meg bóklásztunk kicsit a belvárosban.
Kedd reggel hagytuk el Torremolinost és indultunk tovább. Délelőtt sétáltunk a parton Marbella-n, megkóstoltuk a vadnarancsot - akkor még nem tudtam, hogy borzasztó keserű :-D -, bejártuk az Óvárost, majd Puerto Banus-ban újabb séta, és indultunk tovább Gibraltárra. Felmentünk a cable car-ral a majmokhoz és gyalog sétáltunk le a hosszú lépcsőn, kimentünk az Europa-Point-hoz, amit épp akkor építettek át, tehát akkor még nem volt meg a klassz játszótér. Tarifára elég későn, 6-kor érkeztünk, így sokat már nem láttunk, ráadásul a parton iszonyú szél fújt, nekem személy szerint nem volt nagy kedvem kiszállni a kocsiból. A parton, ahol megálltunk, egy pár kis gázégőn melegített valamit, vicces volt.
Innen Cádiz felé folytattuk utunkat, szállásunk azonban nem a feltüntetett Chiclana-ban, hanem a parton, Novo Sanctri Petri-ben volt. Egy jó értékeléssel - 8 felett, booking! - rendelkező hostelt választottam, 1 éjszakára felesleges lett volna luxushotel. Igen ám, de a navigáció ellenére nem találtuk sehol a hostelt, összevissza kószáltunk, kérdezgettünk, végül egy magánklinikán adtak infót :-) Nagyon nehezen, de megtaláltuk; az ajtón egy cetli, hogy ezt a számot hívjam. A bejárati ajtó azonban nem keltett túl sok bizalmat bennem - meg az egész épület, úgyhogy mondtam, hogy hagyjuk a csudába és úgyis ott a laptop, keresünk netet és csak lesz máshol is valami....Persze ez a rész éppen nem olcsó, mint kiderült, tele van jobbnál jobb hotelekkel meg magasabbnál magasabb árakkal. Már majdnem este 10 volt, végül berongyoltunk egy Iberostar-ba, ahol volt net a hallban, és foglaltam ott pár méterre egy apartmanhotelt. Gyönyörű volt, csak éppen egy éjre tök felesleges, ilyen helyen sokáig érdemes lakni. Reggel korán keltünk és indultunk Cádiz-ba városnéző útra.
Végigjártuk az erődöt, kimentünk a csücsökre, nagyjából ezzel telt a nap, majd viszonylag korán indultunk tovább Sevilla-ba. A szállásunk egy bevásárlóközpont mellett volt a külvárosban. Először olyan szobát kaptunk, ahol már lakott valaki, nem is értettük, feltúrt ágy, meg ilyenek, végül elnézést kértek és kaptunk másik szobát :-)
Másnap korán kelés, irány a belváros meg persze az Alcazar és a Giralda. Tömeg nem volt, február végén?! Ebéd a sétálóutcában, nagyon jó volt, flamencotáncosokkal körítve. A napot végig ott töltöttük, este 11-kor még a Városháza lépcsőjén lógtam az ingyenneten :-)
Itt van egy kis filmszakadás, mert Granadába mentünk azt tudom, de nekem úgy rémlik, hogy csak este értünk oda, és nem tudom mit csináltunk napközben - de majd a fotók megmondják. A szállásunk nagyon jó helyen, szuper hotel 30EUR-ért, modern, reggelivel együtt ennyi 2 főre. Másnap irány az Alhambra, de végül délutáni jegyet vettünk az automatában, így kettőig sétáltunk az Óvárosban - gyönyörű, hangulatos, és egy kis téren ebédeltünk 10 EUR/menü italllal, saláta, paella, desszertnek gyümölcs. Kettőkor Alhambra végre, én már jártam ott, de persze sokat felejtettem is. Arra sikerült nem figyelni, hogy a palotába meghatározott időpontban mehetünk csak be, így mikor kapcsoltunk - vagyis nem engedtek be, mert nem arra az időpontra szólt a jegyünk - futás az adminisztrációra, hogy bocs, de nem figyeltünk, de nagyon szeretnénk bemnni. Nem is volt semmi gond, odakísértek, beengedtek. Igaz, futni kellett szinte végig, mert már zárás előtt voltunk és az Alhambra Generalife részébe már be sem engedtek :-( Hiába, ez egy napos program.
Ha minden igaz, Granadában is kettőt aludtunk - de nem biztos -, és másnap a Katedrális és környékén sétáltunk, majd délután elindultunk Alicante felé. A szállásunk talán(?) Murciában volt, onnan úgy terveztem, hogy még felmegyünk Benidorm-ba, ebédelünk és utána irány a reptér.
Benidorm-ot nem szeretem, de most szépnek láttam és ez a nap élénken meg is maradt az emlékeimben. Az Királyi ebédünk volt egy szál rövidujjúban február 26-án, sütött a nap, jó zene és nagyon-nagyon fájó szívvel hagytuk ott Spanyolországot.....
Gyorsan beindult a szervezés, hova menjünk, mit csináljunk - mert persze minél többet akartunk látni, akkor még nem tudhattam, hogy lesz majd időm bejárni a Costa del Sol-t. :-)
Az autót a doyouspain oldaláról foglaltuk, kettőnknek elég volt egy Panda, amit nem is bántunk meg, mert Sevilla-ban aztán nagyon jól jött, hogy miniatűr helyekre be tudtunk állni a kis autóval.
Apukám vitt minket ki Pozsonyba, úgyis dolga volt Bécsben, így nem volt plusz út neki. Mivel a gépünk csak este indult, még Pozsonyt is be tudtuk járni, felmentünk a Várba - iszonyú hideg volt, pontosabban hideg szél -, ahol még úgysem jártam.
A gépünk 11 után szállt le, még épp elcsíptük a GoldCar irodáját, és éjfélkor gurultunk ki a terminálból. Úgy terveztük, hogy ilyen rövid éjszakára nem foglalunk hotelt, inkább gurulunk lefele, másnap este Torremolinosban volt a szállásunk 2 éjre. Ezt csak nagyjából sikerült megvalósítani, mert elég fáradtunk voltunk, úgyhogy újra és újra meg kellett állnunk és kicsit bóbiskoltunk a kocsiban.
Almeria-ba kora délelőtt értünk le, éppen Fiat felvonulás volt. Február 19-e volt, gyönyörű napsütés, a tengerben 1-2 fürdőző próbálkozott már.
A napot lazára hagytuk, mert nagyon kialvatlanok maradtunk, nem csoda. Este elfoglaltuk a szállást, másnapra meg volt beszélve Krisztivel, hogy Mijas-ba megyünk. A napot nagyjából ott töltöttük Mijas-ban, az volt az első látogatásom a faluban, mert '98-ban kimaradt nagy bánatomra - de ami késik, nem múlik, ma már minden utcát ismerek Mijas-ban :-)
Kriszti elvitt minket egy olyan étterembe, ahova nem a turisták járnak; rengeteg kaját kaptunk, totál túlrendeltük magunkat, de nagyon jó volt.
Délután még felmentünk Malaga-ba, de az Alcazaba zárva volt (hétfőn zárva van), így csak bejártuk kívülről és lementünk a Katedrálishoz meg bóklásztunk kicsit a belvárosban.
Kedd reggel hagytuk el Torremolinost és indultunk tovább. Délelőtt sétáltunk a parton Marbella-n, megkóstoltuk a vadnarancsot - akkor még nem tudtam, hogy borzasztó keserű :-D -, bejártuk az Óvárost, majd Puerto Banus-ban újabb séta, és indultunk tovább Gibraltárra. Felmentünk a cable car-ral a majmokhoz és gyalog sétáltunk le a hosszú lépcsőn, kimentünk az Europa-Point-hoz, amit épp akkor építettek át, tehát akkor még nem volt meg a klassz játszótér. Tarifára elég későn, 6-kor érkeztünk, így sokat már nem láttunk, ráadásul a parton iszonyú szél fújt, nekem személy szerint nem volt nagy kedvem kiszállni a kocsiból. A parton, ahol megálltunk, egy pár kis gázégőn melegített valamit, vicces volt.
Innen Cádiz felé folytattuk utunkat, szállásunk azonban nem a feltüntetett Chiclana-ban, hanem a parton, Novo Sanctri Petri-ben volt. Egy jó értékeléssel - 8 felett, booking! - rendelkező hostelt választottam, 1 éjszakára felesleges lett volna luxushotel. Igen ám, de a navigáció ellenére nem találtuk sehol a hostelt, összevissza kószáltunk, kérdezgettünk, végül egy magánklinikán adtak infót :-) Nagyon nehezen, de megtaláltuk; az ajtón egy cetli, hogy ezt a számot hívjam. A bejárati ajtó azonban nem keltett túl sok bizalmat bennem - meg az egész épület, úgyhogy mondtam, hogy hagyjuk a csudába és úgyis ott a laptop, keresünk netet és csak lesz máshol is valami....Persze ez a rész éppen nem olcsó, mint kiderült, tele van jobbnál jobb hotelekkel meg magasabbnál magasabb árakkal. Már majdnem este 10 volt, végül berongyoltunk egy Iberostar-ba, ahol volt net a hallban, és foglaltam ott pár méterre egy apartmanhotelt. Gyönyörű volt, csak éppen egy éjre tök felesleges, ilyen helyen sokáig érdemes lakni. Reggel korán keltünk és indultunk Cádiz-ba városnéző útra.
Végigjártuk az erődöt, kimentünk a csücsökre, nagyjából ezzel telt a nap, majd viszonylag korán indultunk tovább Sevilla-ba. A szállásunk egy bevásárlóközpont mellett volt a külvárosban. Először olyan szobát kaptunk, ahol már lakott valaki, nem is értettük, feltúrt ágy, meg ilyenek, végül elnézést kértek és kaptunk másik szobát :-)
Másnap korán kelés, irány a belváros meg persze az Alcazar és a Giralda. Tömeg nem volt, február végén?! Ebéd a sétálóutcában, nagyon jó volt, flamencotáncosokkal körítve. A napot végig ott töltöttük, este 11-kor még a Városháza lépcsőjén lógtam az ingyenneten :-)
Itt van egy kis filmszakadás, mert Granadába mentünk azt tudom, de nekem úgy rémlik, hogy csak este értünk oda, és nem tudom mit csináltunk napközben - de majd a fotók megmondják. A szállásunk nagyon jó helyen, szuper hotel 30EUR-ért, modern, reggelivel együtt ennyi 2 főre. Másnap irány az Alhambra, de végül délutáni jegyet vettünk az automatában, így kettőig sétáltunk az Óvárosban - gyönyörű, hangulatos, és egy kis téren ebédeltünk 10 EUR/menü italllal, saláta, paella, desszertnek gyümölcs. Kettőkor Alhambra végre, én már jártam ott, de persze sokat felejtettem is. Arra sikerült nem figyelni, hogy a palotába meghatározott időpontban mehetünk csak be, így mikor kapcsoltunk - vagyis nem engedtek be, mert nem arra az időpontra szólt a jegyünk - futás az adminisztrációra, hogy bocs, de nem figyeltünk, de nagyon szeretnénk bemnni. Nem is volt semmi gond, odakísértek, beengedtek. Igaz, futni kellett szinte végig, mert már zárás előtt voltunk és az Alhambra Generalife részébe már be sem engedtek :-( Hiába, ez egy napos program.
Ha minden igaz, Granadában is kettőt aludtunk - de nem biztos -, és másnap a Katedrális és környékén sétáltunk, majd délután elindultunk Alicante felé. A szállásunk talán(?) Murciában volt, onnan úgy terveztem, hogy még felmegyünk Benidorm-ba, ebédelünk és utána irány a reptér.
Benidorm-ot nem szeretem, de most szépnek láttam és ez a nap élénken meg is maradt az emlékeimben. Az Királyi ebédünk volt egy szál rövidujjúban február 26-án, sütött a nap, jó zene és nagyon-nagyon fájó szívvel hagytuk ott Spanyolországot.....
 |
| Almunecar - Vár |
 |
| Almunecar, Playa |
 |
| Mijas |
 |
| Mijas - utcakép |
 |
| Benalmadena, sztúpa |
 |
| Puerto Banus |
 |
| Puerto Banus |
 |
| Gibraltar, Europa-Point |
 |
| A csúcs |
 |
| Benidorm |
2012. december 2., vasárnap
Egy kicsi mozgás mindenkinek kell....
jelszóval most minden nap megyünk ebéd után egy legalább két km-es sétára. Az idő gyönyörű, tiszta kék ég, viszont nincs meleg, csak a napon. Ma délelőtt a teraszon ujjatlanban tudtam napozni, és nagyon van még ereje a napnak.
A délutáni sétát Puerto Banus északi részén végigmenő sétányon ejtettük meg, ami a kikötőtől indul a San Francisco-i Golden Gate-re emlékeztető hídon át vezetve és akár Marbella-ig juthatunk. Gyerekek szokásosan a rolleren, én meg a fényképezővel a kezemben :-)
A délutáni sétát Puerto Banus északi részén végigmenő sétányon ejtettük meg, ami a kikötőtől indul a San Francisco-i Golden Gate-re emlékeztető hídon át vezetve és akár Marbella-ig juthatunk. Gyerekek szokásosan a rolleren, én meg a fényképezővel a kezemben :-)
 |
| La Victoria |
 |
| Mikulásvirágok |
 |
| Playa de Rio Verde |
 |
| Playa de Rio Verde |
 |
| A híd, amit csak Golden Gate-nek emlegetnek |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)