Néma barátság

Talán 3-4 hete egyik délután egyszer csak kopogtak. Nem akartam ajtót nyitni, de a kopogás nem szűnt - a kint sorakozó cipőkből amúgy is egyértelmű volt, hogy van itthon valaki :-D Bár először nem nyitottam ajtót, 10-15 perc múlva újra csengettek és ezúttal már az ajtó alatt is becsúszott egy levél, melyre spanyolul és angolul volt felirva, hogy a "szomszéd vagyok játszani szeretnék, jössz -e velem játszani" :-) A levél a gyerekeimnek szólt természetesen, a levél gazdája pedig E., akik a másik lépcsőházban lakik alattunk-mellettünk. Először nem volt túl közlékeny, csak mentek némán utána a gyerekeim, aztán mint kiderült később, egyből vitte őket a lakásukba és rajzolgattak. Bár játszásról volt szó, kicsit azért aggódtam, mikor nem láttam őket lent, mégse menjenek be olyanhoz, akit én nem ismerek. De végül minden rendben volt és Linda valahogy érezte, hogy mikor kell hazajönni. Másnap megint jött a kislány, megint mentek játszani. Aztán volt egy hosszabb szünet, de tegnap megint csengetett, hogy kapott egy nyulat, menjenek át megnézni az enyémek. Annyi időközben kiderült, hogy a kislány magántanuló, bár azt nem tudta, hogy melyik "rendszerben"; én úgy tudtam - mivel így tájékoztattak - hogy Spanyolországban a magántanulói státusz nem legális (átvertek?!). Ma megint jött Emily, de Lindának először nem volt kedve menni, mert nekiálltak feldísziteni az istállókat karácsonyi díszbe. Így aztán kénytelen voltam azt lódítani, hogy tanulnak, majd 6 körül már oké (jujjj). Persze a kislány már türelmetlen volt, és nem sokkal 1/2 5 után megint jött és csengetett. Oké, jöjjön, mondta Linda. Eleinte persze segíteni kellett fordítani, mert én legalább angolul szót értek vele, de aztán egészen belemelegedtek a játékba. Kicsit ugyan furcsállottam, hogy senki nem keresi őt és azt sem tudják kik és mik vagyunk (mármint a szülei), de itt Spanyolországban tényleg semmin sem lepődöm már meg. Végül azért megtudtam róla pár dolgot; az apukája dán, az anyukája svéd, beszél angolul, dánul, svédül és kicsit spanyolul. Otthon tanul, de nem vizsgázik (ez fura), a palacsintát pedig alaposan megszórja cukorral és úgy eszi :-D (mivel szirup nem volt itthon). 7-kor aztán most már becsengetett az apuka is; úgyhogy legalább megismerkedtünk :-) Nagyon örül, hogy a lányának itt vannak játszótársai, micsoda szerencse, mondogatta, mert amúgy alig laknak itt nyár kivételével. Kérdeztem a sulit is, kiderült, hogy nagyon szenvedett a lánya a napi 3 óra házifeladattal és ezért lett magántanuló; azt mondja, egyre többen választják ezt a lehetőséget, mert a gyerekek kikészülnek (teljesen igaza van; mondtam, hogy mi nemigen szoktunk házi feladatokat csinálni, irkálhat felőlem a tanár bármit :-D) Elmesélte, hogy így, hogy otthon napi 3-4 órát foglalkozik a tanulással, sokkal hatékonyabb és magasabb szinten teljesít, mint azok, akik harmincvalahányan járnak egy osztályba (simán el tudom képzelni). Persze, így, hogy kiderült, nekik a svéd és a dán iskolarendszer a "mérvadó", még jobban érthető, hogy miért nem szeretik az ittenit rendszert. Telefonszámot cseréltünk, ha bármi van, akkor mégis tudjunk egymásról, meg szólt, hogy ha bármire szükségem van, nyugodtan menjek vagy hívjam. Én is persze jeleztem, hogy Emily jöhet bármikor, örülünk neki - és remélhetőleg az enyémekre is ragad majd idővel némi angol ;-)