Suli - (buli?)

Reklamáltam kedves blogbarátnőmnél, hogy nem ír mostanában, úgyhogy rögtön meg is kaptam a magamét, hogy én sem - és hát milyen igaz, lassan egy hónapja nem írtam.... Nem mintha nem lett volna miről, de a nyáron sokkal kevesebbet neteztem, megszűnt a "függőség" - a reggeli kávé mellé már nem rögtön a gépet kapcsolom be ;-)
Augusztus végén megérkeztek a barátaink, akikkel elég közeli szomszédok lettünk. A kislányuk még júniusban be lett iratva a suliba - legalábbis ezt hittük, ebben a hitben voltak a szülők. A kiválasztott suliba leadtam a szükséges papírokat, majd június végén felhívták az iskolát, hogy mégis tájékoztatást kapjanak arról, hogy bekerül -e szeptembertől vagy sem. 8 éves, 1.osztályt végzett Magyarországon, és úgy gondolták, hogy nem árt, ha nyelvtudás hiányában itt újra elsős lesz. Telefonos érdeklődés alapján megtudták, hogy nem a kiválasztott iskolába, hanem egy másikba, egy viszonylag új suliba vették fel K-t. Szeptember első napjaiban együtt mentünk el a suliba - és itt jött a feketeleves. Én gyorsan a faliújságon végigfutottam a neveket, hogy vajon melyik osztálynál találom meg az Övét, de egyik papíron sem szerepelt, pedig ötödik osztállyal bezárólag mindent végigolvastam (van egy magyar kisfiú is a suliban, ötödikes talán). A titkárságon próbáltuk elmagyarázni a történteket, míg végül egy mögöttünk álló angolul beszélő anyuka segített tolmácskodni. És bár első nap majdnem jól alakult a dolog - állítólag a suli, ahol nem volt hely, nem továbbította a kislány jelentkezési lapját a másik suliba azzal, hogy náluk nincs hely -, a végén azzal zárult a beszélgetés, hogy valószínűleg nem is oda tartozik a gyerek, hanem fel a faluba (12km szerpentines út napi 2x, remek!). A hideg zuhany után hazajöttünk abban a reményben, hogy másnap az igazgató megpróbál utánajárni, hogy egyáltalán mi a helyzet. Másnap már csak ketten mentek, és egy újabb fontos momentum derült ki a felvétel rendjéről: nem(csak?) az számít, hogy hova tartozik a gyerek, hanem az (is), hogy hol jár az iskolabusz. Mivel a lakhelynél nem, ezért mégiscsak maradt a suli, ahova szerették volna a szülők, hogy bejusson a kislány. Másnap beadhatták volna a papírt, minden okés lett volna- ha a titkárságon nem csak 9-11-ig lenne "ügyfélfogadás" - mi meg még szeretünk sokáig aludni ;-) Azért csütörtökön végre valahára csak sikerült bekerülni az osztályba - egyenesen elsőből a harmadikba. K-t ugyanis a kora alapján a 3. osztályba rakták. Nincs ezzel semmi gond, mert valószínűleg rá fognak jönni, hogy még nem egészen oda való, egy év kimaradt, az újabb átrendeződés majd 20-a után várható. Úgyhogy nem voltak restek megvetetni a harmadikos iskolaszereket - ami nem kis kiadás (itt sem). Másnap én vittem K-t suliba, és meg kell hogy mondjam, egészen szimpatikus az egész. Az iskola barátságos - bár kívülről itt a legtöbb suli a sok rács miatt börtönre hasonlít - belül színes, rendezett, tisztaság volt, viszonylag új minden. Ebbe az iskolába nagyon sok külföldről idekerült gyerek jár - a legtöbb anyuka amikor mentünk reggel, angolul beszélt körülöttem. Van sok német csemete is úgyhogy elég "nemzetközi". Talán itt jobban tekintettel vannak az épp frissen bekerült, egy szót sem beszélő gyerekekre.... K tanítónénije a második napon mikor érkeztünk, megölelte és megsimogatta K-t, aki amúgy is nagyon lelkes volt (csak a szülők aggódtak persze, hogy úristen mi lesz), majd délután már két kislánnyal kézenfogva jött ki az osztályból. A kapuban várnak a szülők (ez amúgy borzalmas, mert szemmel kell vadászni a gyereket aki vagy meglát vagy nem). Már rögtön ragadt rá pár szó, úgyhogy most mi felnőttek is végre nekiállunk tanulni. A könyveket ugyan nem láttuk, mert azokat nem hozzák haza - mások elmondásával ellentétben ez is újdonság itt. A kislány a nyelvtudás hiánya miatt könnyebb, más feladatokat kap egyelőre - ez is teljesen szimpatikus. Épp ezért már fűzöm a lányomat, hogy ha szeptember végén kijön, akkor bizony én is be fogom végre iratni. Nem érdekel különösebben semmi, csak az, hogy legalább a nyelvet megtanulja. A magyar sulianyagot meg a szokott módon folytatnánk. Az iskolával én is beszéltem, még az is megoldható, hogy megérkezés után jár, de ha télen pl. hazamegyünk (ez a terv) 2 hónapra, akkor meg otthon jár és aztán megint visszamenne a spanyol suliba. Itt mindenesetre kellően rugalmasnak tűnnek, gondolom, hozzá vannak szokva a jövés-menéshez.
A beilleszkedést könnyíti, hogy tegnap az is kiderült, itt a lakóparkban is lakik egy kislány aki K osztálytársnője, úgyhogy ebből kifolyólag remekül összebandáztak tegnap és még Patrik is talált magának fiúbarátot :-) Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a harmadikosok nagy részének már okostelója van és persze a Pou a sláger (én is rászoktam nagyon ciki), úgyhogy közös téma is akadt rögtön. Mindenesetre az első benyomások mind a szülők mind a gyerek részéről pozitívak - reméljük, ezt egy év múlva is így fogjuk látni!

Jelenetek egy házasságból 1.

A férj bár még csak középkorú, bizonyos esetekben már szemüveget hord, rosszul lát, rövidlátó. Ami nem gond, ha valaki tisztában van vele és a megfelelő pillanatban felrakja a plusz két szemét, hogy a szükséges dolgokat jobban lássa. Ilyen pl. a mosogatás, bár ha az ember végighúzza a kezét egy tányéron vagy egy láboson, akkor érzi (ha nem is látja) hogy még maradt ott valami.....
Férj tegnap a sarki közértestől állított haza egy szalámival. Bár véleményem szerint a szalámi és a kolbász azonnal hűtőbe rakandó, főleg ilyen melegben, a férj a szalámit az esti csemegezés után a konyhaasztalon hagyta, majd reggel végül berakta a hűtőbe. A közértestől a zacskóban elhozott szalámira a délelőtt folyamán a feleség  talált rá.Nagyjából a proszektúrához hasonló látvány fogadta: hűtő állati  tetemekkel.
Gyanítható, hogy a hangyák nem bemásztak a hűtőbe, hanem már eleve a zacskóban és környékén voltak, amit a férj nem vett észre. Feleség nagy állatbarát, ezért úgy dönt, hogy menti ami menthető, a hibernálódott hangyákat a szalámival együtt kiveszi a hűtőből, útjára ereszti őket felmelegedés után. Kis gondolkozás után a döglött hangyákat a hűtőben hagyja mégis, Ő ugyanis csak élő állatokkal hajlandó foglalkozni,  a halottak a proszektúrára valók és a hullaszállítók feladata (magyarra fordítva: a férj).

ps.: A férjet ma este a következő, hűtőbe rakott figyelmeztetés fogja várni: The morgue is full! Pls clean away the cadavers! Thk u! (A hullaház megtelt! Kérem takarítsd el a tetemeket. Köszönöm! )

Egyszer fent, egyszer lent

A tarifai kalandok és a pörgős, élményekkel teli napok után bekövetkezett az elkerülhetetlen, néhány nap mélypont. Kriszti mondta is, nem is gondolta, hogy ilyen is tudok lenni, nem látott még így; hát mondom, én sem vagyok az emberiség szuperpéldánya, ki kell ábrándítanom.
A káoszhoz és a béka segge alatti állapothoz hozzájárult a totálisan fejetlen szervezés (pontosabban szervezetlenség!), az értelmetlen ide-oda küldözgetés, Linda hiánya (1,5 hónap!) meg sok egyéb.... Most megint jó, a mélypont amúgy is úgy ért, mikor épp nem voltunk Krisztiéknél 2 napra; miután visszamentünk, sikerült felvidítania meg lefoglalnom Linda és a Tesóm repjegyét a jövő hétre, úgyhogy azóta megint happy vagyok :-)
Most egy hete amúgy a "sehol se jó" állapotban vagyok éppen; már nincs semmi újdonság az ittlétben, bár nem tudnám megmondani, hova mennék szívesen. Talán a meleg is teszi, bár még mindig egészen viselhető. A partra soha nem járunk le itt, nekem már csak az óceánpart létezik (tudom ciki). Ahogy nézem, a strand mindig tele van, az emberek egymás hegyén-hátán fekszenek alig 20 cm-re egymástól, aszalódnak. Fogalmam sincs, ebben mi a jó?! Bár soha nem voltam a kifekvő típus, szerintem nem is leszek már.
A fejetlenség tovább gyűrűzik; amit látok egyik nap a naptárban, hogy ki hova van beosztva, az az éjszaka leple alatt felülíródik és reggel az ágyból pattanva ér az SMS, hogy várnak rám. Szuper. Az egész beosztás tök agyatlan, már ami most a főszezont illeti, hiszen nincs annyi kulcsunk se, van, ahova egy van kettőnknek, ezeket figyelembe kéne venni, hogy ha tudják kinél van, akkor ne a másik legyen beosztva átadásra, mert akkor előtte még kulcsért is kell rohangálni. A vendégekkel hiába beszéli meg az ember, hányra jöjjenek; ha becsekkról van szó, 1 órával előbb jön, ha menni kell, később megy. Azt tudni kell, hogy a tulajok mindenre sajnálják a pénzt, tehát ilyenkor sűrűn előfordul, hogy nincs váltás ágynemű adott lakáshoz; megy a futkosás, mert hiába van meleg, fél óra alatt nem szárad meg - erre meg senki nem gondol. Ma is így jártam. A vendég szeretne mielőbb jönni, de legyen meg normálisan minden a "főnökség" szerint, mert csak ennyi vagy annyi a teendő; ez olyan nekem, mint vécét tervezni íróasztal mellől úgy, hogy az ajtó és a vécécsésze pereme között 10 cm-t hagy a tervező, hogy elférjen az ember.... Mondjuk ezek itt senkit nem érdekelnek, rajtam kívül. Mi meg oldjuk meg, ahogy tudjuk. Nem tudom, hogy meg lehet e nevelni a spanyolokat :-) Tegnap A-val és Zs-vel fagyiztunk Estepona-ban, A étteremben dolgozik, hát Ő is ki van akadva rendesen. Szerintem ha látná a magyar ÁNTSZ az itteni konyhákat, elájulna. HACCP na az itt max. 5 betű, de jelentése semmi :-) Mesélte, hogy van olyan evőeszköz, amit 6.napja küldözget vissza, hogy mossák már el rendesen. A kiszolgálás színvonala itt gyalázatos; jó lenne csinálni valami helyet, beszéltük, de kérdés, hogy egyáltalán lenne e igény színvonalra: a baj az, hogy mi az igényt sem látjuk. A fő igény amúgy itt is az a szaros ablak, hogy az tiszta legyen (ablakpucolásban nagyon rossz vagyok, mert nem érdekel). A mai vendégek első dolga a tévé volt, hogy nem megy a tévé, mi lesz. Ott van kinéz az ablakon, gyönyörű panoráma, én órákig tudnám nézni, neki meg tévé kell. Úgyhogy rohanhattam el elemért a távirányítóba, mert nem bírnak ki 10 napot tévé nélkül, magyarázta kétségbeesetten a fickó....Súlyos.

Szőkésre vettem a figurát

Ma megint elég bolond nap volt, bár látok némi összefüggést aközött, hogy ha nyugisnak indul/látszik egy nap, akkor abból estére diliház lesz a javából. A hét elején két napos Tarifát iktattunk be, onnan már csak Kriszti csatlakozott hozzám (meg az utánfutóm, Patrik természetesen), a fiúk visszamentek B-vel Mijas-ba. A tegnapi hullára fáradtunk nap után ma délig lazultunk, estére meg felpörgött minden. Egy baráti házaspárnak segítettem kimenni a reptérre, majd a kocsijukat kellett leadnom az autószerelőnél; így ugye két kocsival mentünk TM-ig, onnan én átszálltam, a reptéren ők kiszálltak, majd itt jött a meglepetés. Eleve elég későn indultunk, pontosabban fél órát csúsztunk a megbeszélthez képest, de azért még időben voltunk. Nekem jó kis öreg hagyományos autóm van, mindenféle csilivili nélkül, és szerintem pillanatok alatt felmérhető, hogy mi hol van (minden ott, ahol számít rá az ember). Ehhez képest ebben a rámhagyott autóban kapásból nem találtam a kéziféket. Az egy dolog, hogy automata (nem szeretem az automatát egyáltalán), ez lett volna a kisebbik baj, mert azért már vezettem ilyet (kemény 6 hétig, mert utána ellopták a kocsit), de ez a kézifék biza kifogott rajtam. Úgyhogy ott álltam az indulási oldalon miután kiszálltak vagy még 10 percig, és próbáltam rájönni, hol lehet. :-D Mondanom sem kell, hogy mindenki engem nézett már egy idő után, ahogy próbálkozom megmozdítani a kocsit -eredmény nélkül. Végül valahogy csak megmozdult - sokkal érzékenyebb a fékje is mint az enyémnek, de ezeket a dolgokat pár pillanat után megszokja az ember - és kievickéltem a sávba (ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy-két sáv + jobbra leállnak az autók mig ki-be szállnak az érkezők és az indulók). Valaki meg mindig feltartja a sort. Na, ez lettem most én. Ugyanis kiálltam a parkolóhelyről némi süvítés után (ez is olyan kocsi, hogy mindenért süvít; ha nem vagy bekötve, ha behúzott a kézifék, ha szervíz kell, rosszabb mint egy gyerek, komolyan) de aztán úgy ahogy volt, az egy szem sávban nem volt hajlandó megmozdulni többé az autó. Próbálkoztam kérdezni a tulajdonost, hol lehet a kézifék, de szegény izgalmában valahogy nem jól mondta (vagy én értettem totál félre). Néhány perc elteltével tehát még mindig ott álltam a sávban, feltartva mindenkit, senki nem dudált, míg a végén már én voltam kénytelen integetni egy rendőrnek, aki odajött és kérdezte mi a gond. Mondom, nem találom a kéziféket, erre kérdezi, hogy megnézheti e, megengedem -e. Hát persze és itt ennél a pontnál azért elkezdtem mondani, hogy barátoké az autó, csak most vezetném először, amúgy nyugodjon meg, tudok vezetni (ott abban a pillanatban szerintem éppen egy balfék autótolvajnak néztem volna magam az Ő szemével). Nézte, nézte, de Ő sem találta, aztán felhívta a kollégát, meséli mi újság (itt egy szőke liba nem találja a kéziféket) , a kolléga valamit válaszolt, és mikor harmadszor benyúlt a kocsiba, egyből megtalálta és röhögött. Én is :-D
Megköszöntem, aztán viharzottam is el. Vissza TM-ba a kocsihoz, fel a szerelőhöz, ott nem tudtunk beállni a kocsival a műhelybe hétfőig, úgyhogy megint SOS ki kellett találni ,mi legyen. Felhívtuk Kriszti férjét, hogy átvinnénk az egyik kocsit Mijasba a parkolóházba, de vissza kéne hoznia engem TM-ba a sajátomért. Próbálom elmagyarázni az eseményeket, hogy két autó van, de nem tudok kétfele szakadni, mire B valamit félreértett és azt hitte, hogy autó kell nekem, mire fetrengek a röhögéstől Krisztivel meg A-val együtt a műhelyben, hogy több autó nem kell már köszönjük, egyelőre megszabadulni szeretnénk egytől, nem még kérni egy harmadikat. Krisztivel amúgy tök jól kijövünk (mint egy házaspár tisztára )  Amúgy is ezen a délutánon már mindketten tiszta szenilisek voltunk, meg fáradtak a tegnapi naptól, úgyhogy ilyenkor már a semmin is vigyorgunk. Végül minden zökkenőmentesen lezajlott, kocsi fel Mijasba, B visszahozott az Övével TM-ba.  B-nek közben magyaráztam a dolgokat, jót nevetett végül, hogy még egy autót rám akart sózni; aztán szó esett a férfi agyról, meg a női agyról, hogy én is tudok semmi dobozba menni, de most tanítom K-t is, hogy néha Ő is bújjon ám bele, kikapcsolni, kizárni a külvilágot, ha már lakatlan szigetre nem repülhet az ember néhány órára :-)
Még nem írtam, de az idő itt sokkal kellemesebb, kevesebb elviselhetetlenül meleg óra van, nem is gondoltam volna. Remélhetőleg az augusztus is ilyen marad ;-)

Hajnali mojito az óceán partján

Hétfőn úgy érkeztünk Mijas-ba késő este, hogy lesz 4 szabad napunk. Ehhez képest tegnap valamikor egy óra után jött a telefon, hogy egy csere miatt sürgős takarításra lenne szükség a "kastélyházban", vállaljuk-e. Hát persze! Ráértünk ebéd után indulni, úgyhogy kényelmesen megebédeltünk, kávéztunk, összeraktuk a cuccokat meg a három fiút és én elindultam a kocsihoz. Volna! A kocsinak ugyanis hűlt helye volt. Néztem a táblákat és persze rögtön megvilágosodtam, hogy a kocsit elvitték. Bár figyeltem, késő volt, sötét volt, fáradt voltam már hétfőn, ráadásul tolatva álltam be, úgyhogy nagyjából esélyem sem volt észrevenni az új táblákat (múltkor, 3-4 hete még nem voltak ott). A kocsit kiszabadítani nem telt fél órába sem végül, úgyhogy kisebb szívinfarktus után azért elindulhattunk.

Ez az a hely, ami tragikus és szerintem 2-3 nap kéne 3-4 embernek, ehhez képest hárman voltunk a női G-vel 3 órán át. Utána átugrottunk még a saját lakóparkunkba, ott is befejeztük azt, ahonnan a vendégek eljöttek és még mindig bizonytalan volt, hol aludjunk - pontosabban hol szeretnénk aludni. Volt két szabad apartman, választhattuk volna azokat, de a kalandvágy mocorgott bennünk és már terveztük Tarifát. Végül győzött az óceán, a mojito és Tarifa :-) Éjjel elég későn értünk le, de tudtuk, hogy hova akarunk menni - a Playa Valdevaqueros tele van lakóautósokkal, úgyhogy itt biztonságosan lehet aludni. A kocsit kipakoltuk, csak a legszükségesebb cuccokat hoztuk, az üléseket ledöntöttük vízszintbe. A gyerekek hamar, már a leút alatt elaludtak, mi meg ahogy leparkoltunk, kisétáltunk kicsit a partra két pohárral és egy üveg jól lehűtött Baccardi Mojito-val :-) Természetesen ezt az alkalmat meg kellett örökíteni, úgyhogy próbálkoztunk a telefonnal fotózni, de Kriszti mindig rosszul tartotta, ezért valahogy a fél arcom mindig lemaradt a képből, vagy hosszában, vagy keresztbe. A sokadik kép után már szakadtunk a röhögéstől persze. Próbáltuk a rendes fényképezővel is, de az meg már kicsit jobban le volt merülve és nem akart vakuzni meg időre fotózni. A parton amúgy sátraztak is, horgászok is várták a nagy kapást, viszonylag nagy élet volt, a homokdűnéken ugráltak a zseblámpák fényei a gazdáikkal;  a mellettünk lévő autókban szintén iszogattak, beszélgettek. Szokásomhoz híven 2 ujjnyi innivalótól kinyúltam és befészkeltem magamat a kocsiba én is. Takarókat hoztunk, a hőmérő 21 fokot mutatott, de nem fáztunk. Kriszti mindeközben kint ücsörgött meg fészbúkolt hajnali négykor, és már világosodott szerintem, mire visszaszállt a kocsiba (én aludtam, fogalmam sincs, Ő mit csinált :-D Végül negyed tíz volt, már teljesen világos, bár felhős, mire felébredtünk mindannyian és elindultunk keresni egy jó helyet, ahol reggelizhetünk. Természetesen ezt is sikerült megtalálnunk, igaz, vissza kellett menni be a városba. de a Malibú pont  az a hely, amiről mindig is álmodtam: fehér székek, reggeli közben nézem az óceánt, hallom a hullámverést, de mégis csend van és nyugalom. A kávé amúgy isteni volt, a narancslé úgyszintén, a gyerekek pedig már alig bírták kivárni, hogy menjünk végre fürdeni. Most pedig, amíg én e sorokat írom, vidáman lubickolnak az óceánban, élvezik a hullámokat, vagy egyszerűen csak futnak a végtelen parton.......

A férfi takarít

Külön felhatalmazást kaptam Krisztitől, hogy írhatok az esetről, Ő csak azért nem vállalta, mert félt, hogy cenzúrázza a blogspot a bejegyzést :-D
Múltkor az egyik vendég egy jófajta, nagyon illatos, kívánatos gin-t, egy BULLDOG-ot hagyott ott szinte érintetlenül. Nem vagyok piás (csak a sangriát iszom olykor mintha vizet innék :-D ), ezért először nem tudtuk, mihez kezdjünk vele, de gondoltuk, majd keresünk valami jó koktélreceptet. A gin itt maradt Mijas-ban Krisztiéknél a pulton, több más cuccunkkal egyetemben. Valamelyik este Estepona-ban Zsuzsival találkoztunk, aki a nyarat itt tölti és valahogy eszünkbe jutott a dolog és megkérdeztük (mivel vendéglátós), tud e valami jó receptet. Almalét vagy ananászlét ajánlott, úgyhogy tegnap is szereztünk egy doboz almalét az OpenCor-ban. Este viszont már nagyon késő volt, valahogy elmaradt az ivászat, meg ugye be is kellett volna hűteni.
Ma reggel kerestem Patrik müzlijét, és mivel nem találtuk sehol - Kriszti férje míg Ő nem volt itt, nekiállt takarítani (a takarítás nála a főnökasszony elmondása szerint az ismeretlen dolgok kidobásából, a pultról történő elpakolásból áll) így gyanút fogtunk, hogy esetleg kidobta. Felidéztem, hogy még mit hagytam ott a pulton és eszembe jutott a gin. Kerestük, de sehol nem találtuk az üveget. Kriszti egyből a legrosszabbra gondolt, én meg arra, hogy B megitta, ami a kisebb baj lett volna. A rumot megtaláltuk érintetlenül, úgyhogy nem maradt más, mint Kriszti felhívta B-t, hogy hol vannak a cuccok. A müzlire (és alatta a fehér tálra) nem emlékezett, majd nemes egyszerűséggel közölte, hogy a gin-nel a vécét takarította ki.....na itt úgy egy kicsit nagyon a szívünkhöz kaptunk, úgyhogy mindenféle jelzők kíséretében megállapítottuk, hogy olyan, mint férfiész nem létezik :-D (múltkor próbáltunk a férfilogikára keresni, de valahogy ilyet sem találtunk :-D).
Bár a múltkor már kaptam egy megjegyezést, hogy nősoviniszta vagyok, ami egyáltalán nem igaz, pusztán annyiról van szó, hogy némely férfiak tetteiben nem látok igazán logikát vagy értelmet, és ennek olykor jólesik hangot adni ;-)

Unalomnak helye nincs

Ma este úgy 22.30 után értünk vissza Mijas-ba Krisztiékhez, és talán a raktáros pakolásnál meg is jegyezte (kifolyt az Ariel folyékony mosószer :-D ), hogy velünk mindig van valami  és hát nem mondhatjuk el, hogy unalmasan és egyhangúan telnek a napok. Szó mi szó, egyhangúságról itt szó nincs.
Reggel 9.45-re beszéltük meg a talit G-vel; mivel én mindig pontos vagyok, Patrikot kihúztam az ágyból, lebattyogtunk a kocsihoz, amikor is hív G, hogy most ébredt csak fel, úgyhogy nyugi, kicsit később indulunk. Kriszti persze röhögött, hogy mégis mit vártam, de mondtam, hogy a múltkor egyszer véletlenül pontos volt :-) A kedvenc házamba mentünk a kedvenc partszakaszra - nem értettem ugyan, hogy egyszerre indultunk, miért 5 perccel később ért oda G, de aztán kiderült, hogy reggeli kávé hiányában simán túlment az autópálya kihajtón. Inkább nem is mondok semmit erre :-D Átvette a kulcsot a vendégektől, mi ottmaradtunk Patrikkal, aztán hívott, hogy elfelejtett szólni, de majd jön egy Vevő érdeklődő, engedjem be. Ez is megvolt; pont felmosás közben érkeztek, amit utálok, mert én mindig megvárom, míg megszárad, de kivételesen figyelmesek voltak, és nem léptek a vizesre, amúgy is borítékoltan seggrecsúsztak volna, olyan topánkában. Dolgom végeztél irány vissza a mi lakóparkunk, gyors telefon, hogy mit ebédeljünk vagy elugorjunk e valahova. Egy mélyfagyasztott gluténmentes pizza nyert; közben Kriszti 2 lakás között rohangált mosógépet indítani meg kiteregetni; a pizza kissé kiszáradt a sütőben, mert én ezeket viszont általában elfelejtem. Közben az egyik helyről kértek még egy kulcsot, akkor megy a telefon, hogy nekem nincs, de a női G-nek van, a női G ma nagyon busy, amit a férfi G nem is tudom, hogy nem tud, hiszen az okosában van a teljes memóriája (szó szerint), anélkül létezni sem tud. Általában mindig van valami, ami miatt másodpercek töredéke alatt át kell szervezni a korábban felépített koncepciót, ez ma is sokszorosan összejött. A női G elkezdi magyarázni, hogy neki is csak egy kulcsa van, és így minden kulcs a vendégeknél lesz, és ez nem jó, de Kriszti se hagyja magát ám, a férfi G ezt mondta, punktum. Női G viszont nem tud eljönni, úgyhogy a kulcsért nekem kell átmenni (9km). Sebaj, akkor egybekötöm az kedvenc ház átadással, ahova 6-ra jön a vendég. Percre pontosan ott vagyok a kapuban, átveszem a kulcsot és már indulok is. Meleg van, klímát soha és sehol nem használok, marad a nyitott ablak - igen ám, de a nyitott ablakon át látom, hogy valami beesik és puffan. A tegnapelőtti csótányos kaland mély nyomokat hagyott bennem, mert lenézek a gumiszőnyegre és barna valamit látok, ami nem kicsi. Huhh. Satufék, kapásból megállok keresztbe az úton (nem kell megijedni, egy kis utca csak :-D), kipattanok a kocsiból, kivételesen nem sikítok :-) A valami Patrik előtt van a gumiszőnyegen (aki így, hogy ketten vagyunk, mellettem ül gyerekülésben), szegény mukkanni sem mer (kiugrani meg főleg, be van kötve). Feltépem az ajtót, nagy lendülettel kihúzom a gumiszőnyeget, mire a szöcske (előbb-utóbb felismertem) először rámugrik, majd rázom magam és továbbáll. Megnyugodva beszállok, a nő a kocsiban velem szemben semmit nem ért az egészből, de tök türelmesen vár és nem dudál, hogy egy hülye liba az úton keresztbe áll (és még csak nem is szőke). Irány a beach house; pasi telefonál, hogy bár PONT 17.50-18-ra ígérkezett, fél órát késik. Na mondom hurrá. Bemegyünk a házba, hogy van fél óra nyugi, mikor jön egy pasi két nővel. Mivel én azt hittem, hogy Ők a vendégek, folytatnám a beszélgetést angolul, bár kicsit csodálkoztam, hogy fél órát mondott a telefonba, ezek meg 3 perccel a mi érkezésünk után beesnek. Szólok is, hogy ugye mi beszéltünk telefonon (angolul) mire a pasi spanyolul válaszol; aztán megkérdezi, hogy beszélek e németül, de a kérdésre a válasz elmarad. Bejárják a házat, kb. 25 perc múlva jön a telefon, hogy itt állnak a kapu előtt. Na mondom, itt valami nem stimmel, úgyhogy a házban már kószáló vendégeket gyorsan megkérdeztem, hogy ők kicsodák - mire kiderül, hogy Pedro akárkivel meg van beszélve. Persze nekem senki nem szólt, akinek az érkezését jelezték, az már volt, vagy ki tudja, hogy azok kik voltak? Miután mindent lerendezünk, irány vissza, közben befut a telefon, hogy az egyik vendég mégis elmegy korábban, vissza kell neki adni a pénzt. Ránk csörög, hogy már menne, hol vagyunk, erre átmegyünk, de még mi várunk tíz percet, mert a fél konyháját elhozta és persze nem fér be több cucc a kocsiba. Emlékül kapunk egy fél rotható paradicsomot, fél liter tejet meg rohadt hagymát. G -nek jelezzük, hogy akár ki is takarítunk, ha már így alakult, úgyhogy még mindig kell némi kitartás. Közben pakoljuk a saját cuccunkat is, meg visszük a vizeseket, átmegyünk  a raktárba, ott a garázs előtt látjuk, hogy kifolyt a mosószer, tök jó Ariel illat száll a kocsiban. Raktárba be, raktárból ki, szerintem tisztára idiótának látnak mások, hogy folyton sietek meg rohanok és közben még sürgetem is a körülöttem lévőket :-) Tankolunk, almalét is, mert a múltkor itthagytak tök jó gin-t, és hallottuk, hogy almalével jó koktélt lehet csinálni (piál a női egylet :-D ).
B vacsorával vár minket, ami életmentő volt, lévén nem sok idő jutott ma kajára. Bár már összeesek, persze még le kellett írni, mert így az igazi, izibe :-)
A három napos kalandtúra után megállapítottuk, hogy túl a 4x-en is ugyanolyan bolondok vagyunk, mint kamaszkorban, és milyen ciki lesz, ha véletlenül a 6x után sem változunk. Szegény gyerekeink le fognak tagadni minket ;-)