Anya nélkül :-)

Lindának nagy szerencséje volt, mert egy hirtelen ötlettől vezérelve Juditékkal  és legjobb barátnőjével Jankával, elmentek síelni néhány napra Ausztriába. Persze indulás előtt ment a szokásos szövegem, "jó legyél", "vigyázz minden cuccodra", és hosszú még a lista, nem sorolom fel az összeset, de végül is ez most teljesen más volt, mintha nagymamával lett volna, úgyhogy nagyon élvezte is. A tavalyi évet síelésügyileg ugye kihagytuk, meg nem is költöztettük le a sífelszerelést, és őszintén szólva, tavaly nem is volt kedvem síelni menni (idén se).
Én 2002-ben csatoltam először lécet a lábomra és J jóvoltából "tanultam meg" síelni, bár az tény és való, hogy az első óra azzal telt, hogy egyáltalán meg tudjak állni :-) Mondjuk a terep eleve nem kedvezett hozzá, mert tiszta jég volt, tehát duplán nehéz volt nem szétcsúszni folyton. Aztán pár nap után egész jól belejöttem és rettentően élveztem (J-nek kiment a térde), úgyhogy egyedül vágtáztam a kapruni pályákat. Minden évben nagyon vártuk a havat és hogy mehessünk, aztán 2011-ben volt az első, hogy Cs addig beszélt, hogy utál síelni, meg utálja a hideget, hogy végül átragadt rám is. Persze ahhoz, hogy mi síelhessünk (mi abszolút kocasíelők vagyunk), Lindát is viszonylag korán lécre kellett rakni, úgyhogy akkori barátnőmmel és a fiával együtt kezdtek el járni szeptembertől oktatásra, hogy február-márciusban már biztonsággal tudjanak csúszni velünk. Nekünk a csoportos oktatás nem jött be, úgyhogy két-három alkalom után már csak ketten jártunk kedvenc oktatónkhoz (azért milyen szerencsések vagyunk évek óta: legjobb bölcsis gondozó, legjobb óvónénik, legjobb tanítónő és most még a síoktató is :-) ), és a gyerekek sokkal jobban is haladtak, mint a 15 fős csoportban. Március elejére pedig nem is volt semmi gond, egymást húzták a gyerekek (mármint ki síel gyorsabban, ki tudja ezt, ki tudja azt), én meg váltott léccel J-vel és közben Patrik babakocsiját tologatva (akkor volt 3 hónapos) próbálkoztam követni a bandát. Az fontos szempont volt, hogy lehetőleg úgy menjünk minden évben, hogy más gyerek is van velünk, mert egyik évben csak mi ketten voltunk és persze sok nyavajgás lett a dologból, amit nehezen viselek. A legjobb a tavalyelőtti volt mégis, amikor 9 gyerekkel voltunk és egy jó nagy házat béreltünk huszan :-) Jó, a kilenc gyerekből persze nem mind síelt, csak négy nagy, akik egymást heccelték a pályán, hogy ki a gyorsabb, és hát nem lehet kézenfogva síelni, úgyhogy megbeszéltük, hogy melyik pályán mehetnek egyedül  - és fel a csákányossal meg a tányérossal - mindig újra, de onnan nem szabad eltűnni. Ez így elég jól működött, de azért idén már nyugodtabb voltam, hogy kapott arra a pár napra telefont, ha bármi történik, vagy akkora köd lenne, akkor fel tudja hívni Juditékat. Persze nem volt semmi haváriahelyzet, élvezte a szabadságot kicsit, egész úton zenét hallgattak és persze mindenféle idétlenebbnél idétlenebb zenék szövegeit sikerült magáévá tenni :-D A lányok külön szobában is laktak, úgyhogy igazán élvezhették a szabadságot. Sok részletet még nem tudok, majd holnap egy kávé mellett, ha beadtuk a csajszikat reggel a suliba.
Mi addig itthon tisztára nyugdíjaséletet éltünk, legalábbis nekem olyan érzésem volt. Nem mozdultunk ki, sokáig lehetett aludni, nem történt semmi extra ; bár ma délelőtt már inkább valami őrültek háza-feeling-em volt, hogy Patrik folyton rajtam ugrált és gyakorlatilag Ő nem sétál, nem megy, hanem gumilabda módjára közlekedik : magyarul csak ugrálva, mindezt rajtam vagy huppanva az ülőgarnitúrán. Vártam, hogy Linda hazajöjjön és akkor elmerülnek együtt újra a játékban, és persze nem kellett csalódnom, mert Patrik nagy extázissal fogadta a Tesót és azóta is jól játszanak ;-)
Én meg azért bevallom alig várom, hogy kicsit végre kiszabaduljak és gyerekmentes legyek 2 napra:
9 nap múlva irány Barcelona! :-)