Közös döntés?

Már korábban is sokat gondolkoztam azon, hogy létezik e két fél között, mondjuk családban, VALÓBAN közös döntés. Először akkor kezdtem el ezen filozofálgatni, amikor egy barátnőméknél a gyerek beiskolázása terén Apuka és Anyuka véleménye nem egyezett abban, hogy melyik iskolába menjen a gyerek. Az álláspontok nagyon nem közeledtek, de végül az Anyuka "győzött". Apuka hangoztatta, hogy ez közös döntés volt, de valójában ez nem igaz, mert ebben az esetben az Apuka egyszerűen engedett, viszont (akkor még) nem érezte, hogy ez valójában úgy lesz a legjobb.
Én úgy látom ezt a kérdést - és mondom ezt annak fényében, hogy akik ismernek, elég akaratosnak tartanak -, hogy ha az egyik fél álláspontja eredetileg homlokegyenesen ellentéte a másikénak, akkor ott maximum arról lehet szó, hogy az egyik fél végül enged és emészti magát hosszú ideig, hogy Ő most vesztett. Nyilvánvaló, hogy mindkét fél felsorolja az érveit, viszont a másiknak ugyanilyen hosszú lesz az ellenérvek listája. Kérdés, hogy végül ki tudja "meggyőzni" a másikat a maga igazáról. Hallottam olyat is, hogy próbáljunk meg  a másik fejével gondolkodni, de szerintem ez egy óriási önbecsapás, mert nem lehet. Még ha sokszor mondjuk is, hogy "elhiszem, hogy nagyon nehéz", "tudom mit érzel", "én is hasonló helyzetben vagyok", stb. Nincs két egyforma élethelyzet, nincs két egyforma ember, ezért én megkockáztatom, hogy lehetetlen.
Adott tehát egy "kérdés", amiben döntenünk kell. Én "ezt" szeretném, Ő "azt" szeretné. Én felsorolom az érveket, Ő elmondja, hogy azt én miért gondolom rosszul, miért nem tud működni, és különben is "csinálj amit akarsz". Én elmondom az Ő érveire, hogy az miért nem megy, miért nem működőképes - napokon, heteken át próbáljuk meggyőzni egymást a magunk igazáról, de az álláspontok sehogy sem akarnak közeledni. Mi ilyenkor a teendő?
Vera levelét raktam be pár napja a blogba, amit én személy szerint mélységesen osztok, magyarul hallgassunk a belső hangra. Én arra hallgatok, de mi van, ha a másik fél nem "ezen az elven" működik? Ha Őt nem a belső hang, hanem csakis és kizárólag az általa(!) jónak ítélt észérvek vezérelnek? Mit lehet tenni ilyenkor?
Lehet persze engedni, nem vitás, de szerintem ha az ember nagyon-nagyon szeretne valamit, és arról a másik kedvéért lemond, az örökké tüske marad benne, nem? Lehet, hogy egyszer rájön, hogy óriási hibát követett el és kihagyott valamit az életéből.
Vagy egész egyszerűen egyszer az egyik fél, máskor a másik engedjen? De ezzel megint az a baj, hogy minden helyzet más fajsúlyú, tehát nem mindegy, hogy abban engedek, hogy most ne vegyünk meg egy játékot a gyereknek, mert úgyis annyi van neki vagy abban, hogy melyik házat/lakást vegyük meg, ami hosszú évekre kihat az életünkre.....
Van megoldás??